La Nueva Palomino és egyéb kaják

A perui konyha teljesen más, mint az argentin és a chilei. Az utóbbi kettő specialitásai nem lepik meg az európai gyomrot, nem úgy a peruié, amely egyesítve a spanyol, indián, afrikai és kínai hatásokat valami teljesen egyedülálló ízvilágot hoz létre. Ez az európai gyomorban egy hurrikánként "csapódik le". Sajnos tudom milyen az az ételmérgezés, de itt nem erről van szó. Sőt, nagyon jó minőségűek és frissek (eddig) itt is a kaják, csak éppen annyira idegenek, hogy egyelőre tiltakozik a gyomrunk. Ennek ellenére én nem hazudtolom meg magam és folyamatosan eszem.
Minden információforrásunk szerint az arequipai La Nueva Palomino a város egyik legkedveltebb étterme, ahol a legjobb minőségben lehet megkóstolni a perui specialitásokat. Bár a Lonely Planet utikönyv az egyik első helyen hozza (egyébként itt Peruban olyan szinten a Lonely Planet az egyeduralkodó, hogy minden turista azzal jár, és az a szállásadó, aki nem került bele a könyvbe, kb. eláshatja magát. A "lonely planetes szállások" mind teltházzal működnek, a többi szállásadónak pedig csak a maradék jut, aki az előbbi helyekre nem fért be, azokat is azzal csalogatják, hogy ők az útikönyvben lévő helyhez tartoznak, ami persze nem igaz. Nekem az a problémám a Lonely Planettel, hogy nem leírja a világutazóknak, hogy mit hol merre, hanem hihetetlen népszerűsége miatt megváltoztatja a valóságot. Ez óriási felelősség, amihez nem tudom, hogy minden esetben felérnek-e a szerzők, bár lehet) - na szóval bár elöl hozza a Lonely Planet, mégis - szerencsére - többnyire helyiek voltak és aláfestésnek helyi melódiákat hallgathattunk.

Ami mindig van a perui asztalon: pörkölt kukorica és ají, csípős fokhagymás szósz:

Összesen két előételt és egy főételt rendeltünk. Az első, amit kihoztak az egetverően csípős rocoto relleno volt. Ez csípőspaprikába töltött hús, tortillaszerű körettel tálalva. Nagyon finom volt, de félelmetesen csípett.

A második előétel az ocopa al octono volt. Főtt krumpli és sajt, földimogyorószósszal leöntve. Ennek érdekes íze volt, de a párosítás nagyon idegen. Peti egy falatot nem bírt belőle enni, én is csak csipegettem

De ez még nem volt semmi. Ugyanis ezután következett a cuy. Ez önmagában, hogy cuy olyan kedvesen hangzik, biztos valami finom husika, esetleg valami egyszerű krumplis étel, vagy helyi saláta? Nem, nem. A cuy a tengerimalac, Peru egyik nemzeti eledele. Úgy döntöttem, bevállajuk, ostobán azt gondolva, hogy majd feltálalnak nekünk egy kis tengeri malaccombot vagy ilyesmit. Erre a látványra azonban nem voltunk felkészülve.

Itt látszik a malackának a feje
Itt pedig a fogai

A körülöttünk ülők nevetve konstatálták szörnyülködésemet. Egy öreg nénitől próbáltam elleseni a cuy-evés technikáját (teljes testrészeket a szájba, hús lefejt, csont kiköp), de sajnos a gyakorlatban ezt nem voltam képes alkalmazni. A cuy-n egyébként nincs sok hús, a panír íze is más mint az itthoni rántotthúsé. A hús íze? Csak kizárásos alapon tudjuk meghatározni: nem olyan mint a disznó, nem olyan mint a marha, sem bármilyen nem csirke szárnyas. Még akkor talán a csirkéhez közelít leginkább. Persze ezeket nem magamtól tudom, hanem Pétertől. Én ugyanis akkora sokkott kaptam, hogy nem voltam hajlandó megkóstolni az állatot. Péter is besokkolt, de a kedvemért jó pofát vágott és azonnal kimetszett a oldalából (a cuy-nak) egy darabot, jóízűen rágcsálni kezdte és bátorított, hogy kóstoljam meg én is. Engem azonban annyira leblokkolt az állat szétcsapott feje, karmai, hogy állandóan azt hittem felpattan a tányérról. Péter miután látta, hogy nem tud kedvet csinálni, letette a kést és a villát, és bevallotta, hgy mindjárt hány (vagy hányik?) és igazából csak egy cigire vágyik.

No komment.

Ezt a hallevest még a chilei határnál ettem egy piacon. Nagyon finom volt és elég drága. De volt benne minden ami tengerből való. Kagyló, osztriga, haldarabok, rák(ocska). Nem csípett, sőt kicsit savanykás volt. Pétert azzal nyaggattam percekig, hogy akkor ez most romlott? De mivel mások is ezt ették, végül megnyugodtam annyira, hogy megegyem a felét. Nagyon finom volt, kár hogy paráztam, hogy romlott. Így utólag az egészet megenném.

Ez pedig a ceviche, Peru másik nemzeti eledele.

Ez tulajdonképpen nyers hal, azzal, hogy tömény citromlébe teszik különböző fűszerekkel, és így természetes módon oxidálódik, kvázi megfő. Ezt az ételt Paracasban kóstoltam meg, és a hatás nem maradt el. Sajnos nyomdafestéket nem tűr, ami következett, majd az érdeklődőknek esetleg szóban elmondom. Lényeg, hogy már jobban vagyok, a hurrikán elült. Aki esetleg hülyének nézne, hogy nyers halat ettem Peruban, annak elmondom, hogy tisztább a legtöbb étterem, mint a hekkes magyar strandi büfék és csupa helyi figurával volt tele. Egyébként nagyon finom a ceviche, mindenkinek ajánlom, vicc nélkül. (Igen, én hülyének nézlek Nórika, hogy ennyire nem hallgatsz az emberre, és minden ételre, helyi különlegességre rárontasz, aztán meg a WC ajtóra rontasz rá és könyörögő szemekkel várod a "logisztikai támogatást" :-)

Ja igen, itt van még az Inka Cola, a nemzeti ital, ami szerintem valami tuttifruttiízű sárga pacsuli, de a helyiek nagyon szeretik.

Ez pedig a chicha, szintén nemzeti ital, fekete kukoricából készült, van sima édes és alkoholos változata. Először azt hittem, hogy ez valami csúnyán alkoholos cucc, mert azt olvastam, hogy az inkák ezzel kábították a áldozatra küldött gyerekeket. Mikor Arequipában rendeltünk egy menüt, s ahhoz járt ilyen, mint mérgezett egér tiltakoztam, hogy nem kérek ilyet. Elég furcsa látvány lehettem, de végül levettek nekem egy poharat, töltöttek kis kóstolót, és meggyőztek, hogy iható és a nem alkoholos verzió is elterjedt. Tényleg, gyerekek is isszák.