Ez a Gondviselés vagy mi?

Neeem, egyszerűen nem találok rá jobb magyarázatot. Érhetetlen, megmagyarázhatatlan, csak a véletlen szó jöhetne még ide.

Arequipából este nyolckor indult a busz, amely reggel hétre ígérkezett Nazcába. A Flores busztársasággal mentünk, mert ezzel érkeztünk Tacnából Arequipába egy nappal korábban és náluk vettük egy mindjárt tovább a jegyet.

Szemben Chilével vagy Argentínával, Peruban nem közösködnek a busztársaságok, nincs közös pályaudvar sem a nagyobb városokban. Mindenkinek saját van, azaz ha meg akarod könnyíteni az életed, akkor mindig egy társasággal utazol, mert egyébként hurcolászod magadat egyik társaság pályaudvaráról a másikra taxival. Szóval nem váltasz, ha csak olyan nem történik veled, mind velem.

A lopás minden beszámoló és útikönyv szerint általános Peruban. Ok, ez tudtuk, de tőlünk nincs nagyon mit ellopni, a két hátizsákot pl. bármikor vihetik, annyira ócska cuccok vannak benne (beleértve a két zsákot is). A fontos dolgok a kézipoggyászban vannak. Szóval megy a lopás Peruban. Állítólag a buszokon is, de mi azt hittük, csak akkor kell vigyázni, ha a busz sokszor megáll, és fel és leszállnak rá mindenféle emberek.

Olyan hosszútávú járaton, ami 10 órát megy és egyszer sem áll meg, ott nincs mitől tartani. Ezt gondoltam, mert még sosem loptak meg, és azt hittem, lopni csak egész csomagokat lehet. Mikor felszállunk a buszra, két csomag utazik velünk. Egy kis hátizsák kitömve minden fontos dologgal (kaja, netbook, újság, neszeszer - arra az esetre, ha eltűnnének csomagjaink) és a fotótáska. Ezek rendszerint láb alatt, lábak között utaznak, ami 10 órákon át fárasztó. Lassan rászoktunk, hogy a fotótáskát a fejünk fölé tettük és szépen letakartuk kabáttal vagy pulóverrel. Most is így utaztunk.

Hajnali fél négy körül már mindenki aludt a buszon. Lámpák lekapcsolva, csak a lábszinten a folyosót jelző égők világítottak. Egyszer csak felébredtem, igazából ez volt a gondviselés (vagy a véletlen), mert semmi okom nem volt már rá. Ez volt az első érhetetlen dolog.

A második érthetetlen dolog az volt, hogy az első gondolatom az volt, hogy hátranéztem. A busz emeletén ültünk, kb az első harmadban. Nem Nórira gondoltam, vagy hogy levettem a cipőm, vagy hogy álmos vagyok, vagy hogy hol vagyunk, hanem hátrafordultam a busz vége felé.

És akkor megpillantottam egy csávót a busz legvégében, nekem háttal, aki mintha a fotótáskámat tartotta volna a kezében. Nem tudom mire gondoltam, de felpattantam és benyúltam a rekeszbe a fejem felett. Üres.

Ismét hátranéztem. A táskám ebben a pillanatban a földön volt az utolsó előtti székek között. Kb 3 mp alatt értem hátra, belerúgtam alvó kezekbe, fejekbe, lábakba, de úgy voltam, hogy nem érdekel. Amikor hátraértem, látom, hogy ki figyel az utolsó ülésen? Hát a steward. Aki az induláskor elmondta, hogy mindenki vigyázzon az értékeire, mert a busztársaság nem vállal felelősséget semmiért. Igen, zselézett frizurája beugrott, amikor először hátranéztem. Anyád.

Először felkapcsoltam a feje felett a villanyt, kicsit ijedten nézett rám. Kinyitottam a táskát, minden megvolt még benne. Hosszú, pattogós beszédet intéztem hozzá magyarul, sűrű káromkodásokkal tarkítva. Úgy tűnik mindent értett, mert félénk mosollyal, kicsit kérdezve mondta, hogy hát akkor ez ugye az én táskám? És hogy megvan, pont itt előtte. Anyád.

Ennyi, meg még egy kis adrenalin. Nem az a csoda ebben, hogy meglett a táska és nem tűnt el belőle semmi, hanem hogy felébredtem, és mindjárt úgy, hogy a táskára gondoltam. Azután, hogy a kaller levette a táskát és elsétált hátra, eltelhetett vagy 10-15 mp. Miért ezután ébredtem fel? Rejtély.

Ezek után már nem maradt sok erőm aludni. A busz az ígért reggel hét helyett, reggel ötkor érkezett meg. Nem lett volna baj, ha késik egy kicsit, először ért oda korábban. Öt és kilenc között az időt Nórival a Hotel Guang Zhou tetején töltöttük. A perui szállodákban a kávézó-pihenő a tetőn van. Ennek az étteremnek a tulajdonosa egy kínai valszeg Guang Zhou-ból. Turizmusban utazik.

A hosszú várakozás nem telt el hiába, a végére sikerült meggyőzni Nórit, hogy ha már nem úszott a fókákkal, és ha már ilyen szerencsésen kezünkben maradt a fényképezőgép, akkor repüljön egyet gyermekkori álma felett.

A tanulság? Peruban ne utazz a Flores társasággal és a fontos dolgok mégis maradjanak a lábad között, bármilyen kényelmetlen is 20 órán át.