Gasztroenterológiai kalandozások Bolíviában

Kicsit előreszaladva az időben, beszámolok az utóbbi két nap fejleményeiről. Még valamikor hét közben megérkeztünk Bolíviába, nevezett Copacabanába, ami egy kis város a Titicaca tó nyugati oldalán. Bár mindenki, aki eddig Bolíviában járt arra inti az utazót, hogy itt nagyon kell vigyázni, mi elég bátran ettünk, a perui tapasztalatokon felbátorodva (a történelmi hűség kedvéért meg kell említenem Peti verzióját, miszerint ő nem evett volna bátran, de én az örökös éhségemmel és kaja iránti vágyammal belekényszerítettem az evésbe). Szóval csütörtökön elég jónak tűnő, sokak által látogatott helyeken reggeli, ebéd és vacsoráztunk.
Péntek hajnal háromkor olyan kellemes érzésre ébredtem, mintha valaki belülről simogatná a beleimet. Hamarosan megindult egy elég félelmetes hasmenés is, állandó hányingerrel, utóbbi csak kb reggel hatra tudott "beteljesedni". Ekkorra már iszonyú hasgörcseim voltak. Először úgy voltam vele, hogy mit nekem egy kis bolíviai vírus, az én szervezetem ezt gyorsan leküzdi. Aztán inkább átadtam magam a szenvedésnek, mert eddigi tüneteim kiegészültek valami eszméletlen izomfájdalommal. 10-es skálán, úgy, hogy 10-es az ájulás, 8-as szinten fájt, állandóan mozgatnom kellett a végtagjaimat, különben teljesen megmerevedtek. Persze tettem óvintézkedéseket is. Először egy kis laza Bolus Adstringenssel próbálkoztam, de szerintem ez csak rontott a helyzeten. Aztán inkább bevettem hányóport, ami pótolja az elvesztett ásványi anyagokat, azt hittem emiatt görcsölök.
Mindeközben Peti valami hihetetlen gondoskodással ápolt, kikísért hányni, keverte nekem a sóoldatokat, mindig mindent előkészített, hogy nekem csak a WC-ig kelljen eljutnom.
Dél körül úgy döntöttem, hogy jó lenne egy kis napfény, menjünk le sétálni! Első körben a recepcióig jutottam, másodikban a legközelebbi kávézóig (kb 25 méter). Innen kb 10 perc után menekültem a fájdalmaim miatt, vissza a hotelbe.
Ekkor vettük észre, hogy Peti sem teljesen ok, bár rajta nem olyan explicit, hanem inkább sunyi módon kezdett kijönni az egész - fáradtság, aléltság, hasmenés stb csak a következő napon.
Már kb. 12 órája tartott ez a szenvedésem, amikor rájöttem, hogy lehet, hogy nem is az elvesztett ásványi anyagok miatt görcsölök, hanem a láz miatt. Basszus tényleg, mind a ketten tök lázasak voltunk! Peti lement telefonálni, szülőknek, biztosítóknak, előbbiek kellően beparáztak (szia Anyuci : ). Ok, ennek már fele sem tréfa, irány a kórház.
Taxis közben együttérzéssel mondja, hogy itt rengeteg turista jár hasonlóképpen, ez kicsit megnyugtat, akkor nem vagyunk egyedül.
A kórházban hamar kiderül a diagnózis: vírusos heveny gastroenteritisem van, benn kell maradjak infúzióra. Peti meg sem vizsgáltatja magát, ekkor egész jól van.
A kb. 10 komponensből álló infúzió 3 óra alatt megy le, minden steril szerencsére, kivéve a párna, amin fekszem, amiről szerintem beszedtem pár bolhát.
18 óra után végre véget érnek a fájdalmaim, óriási megkönnyebbülés.
Közben az egyik nővérke úgy fordítja meg az infúzióstubust, hogy előtte nem zárja el a készüléket, látom, ahogy a levegőbuborék száguld le a csöveken. Pánik. Most akkor meg fogok halni? A cső egy beszögellésénél megáll a buborék, Julian, a gyakorlottabb nővér injekciós tűvel leszívja. Megmenekültem.
A súlyom mindezek következtében történelmi mélypontra süllyedt. Ebben én rögtön megláttam az üzleti lehetőséget, ugyanis Rubint Réka mínusz 5 kg/hét módszerét én mínusz 5 kg/2 nappal tudom verni.
Annyi, hogy kicsit költséges, mert el kell jönni hozzá Bolíviába. Aztán gyorsan eszembe jutott, hogy sokkal költséghatékonyabbá tehető a módszer, ha ellesem a bolíviai éttermek kulináris fortélyait, és az itt tanultak alapján megalapítom a Nóri Update étteremláncot Magyarországon, ezzel kiszorítva Norbiékat a piacról.
Szóval az infúzió eléggé felbátorított, így tegnap el is indultunk La Paz felé (kb 3 óra út). A minibuszon főként népi nénikkel utaztunk, ekkor már újra elég rosszul bírtam a zötykölődést. Illetve gyengeségemhez hozzájárult, hogy kb 2 napja egy falatot sem ettem. Elhatároztuk, hogy dőzsölni fogunk, így eljöttünk egy négycsillagos szállodába, ami kettőnknek 20 dollár. Ez egy megváltásnak tűnik a közös WC-s zuhanyzós, 30 centit besüppedő ágyas copacabanai szállás után. Kb. két óra erőgyűjtés után elhatároztam, hogy most enni fogok. Lementünk az étterembe, elmondtam az állapotomat, mire a pincérek hosszas tanácskozás után egy nagyon egészséges levest ajánlottak. Finom is volt, mígnem meg nem láttam benne egy népi néni kb egy méteres hajszálát. Ezt a látványt a beteg gyomrom nem bírta, így szegény Petinek kellett elvinnie a balhét, én azonnal elhagytam az éttermet.
Eldöntöttem, hogy amíg vissza nem érünk Buenos Airesbe, csak csomagolt kekszeket fogok enni. Este Peti még belém diktált kb. egy negyed zsömlét. Éjszaka tudtunk aludni, de Peti sincs túl jól, mindketten antibiotikumot szedünk, ami eléggé bántja a tök üres gyomrunkat.
Jelenleg olyan állapotban vagyok, hogy ha egy tirannoszaurusz sétálna az ablak előtt, akkor sem kelnék fel. A szállodában ajánlottak egy nagyon érdekes programot ma estére, egy nagyon népszerű bolíviai sportág megtekintését, melynek során népi nénik hajfonataiknál fogva birkóznak, de valahogy ez sem tud lázba hozni. Vagy csak azért mert már lázas vagyok?