Iquitos

Miután visszaértünk Iquitosba a dzsungelből még volt kb. 3 óránk a városban. Az irodában mellénk rendelték Eduardót, azzal a címszóval, hogy ne menjünk egyedül. Eduardónak elmondtuk, hogy hova szeretnénk menni: az etnográfiai múzeumba illetve egy könyvesboltba. Eduardónál elveszettebb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Szegénynek annak ellenére, hogy iquitosi, halvány lila gőze sem volt arról, hogy éppen hol vagyunk. Egyszer elmentünk egy ház mellett, először azt mondta rá, hogy ez az oktatási hivatal, visszafelé ugyanaz a ház már a kormányzó otthona volt. Az etnográfiai múzeumot természetesen nem találta, ehelyett bevitt minket egy szép házban lévő szörnyűséges kiállításra, ahol műanyagból vannak kiöntve a környékbeli bennszülött-törzsek szobrai, aranyfestékkel lefújva.

Amikor a múzeum vezetője látta, hogy kezdjük elveszteni az érdeklődésünket, hirtelen kihúzta a folyosó közepére az egyik ilyen íjat tartó műanyag bábut, hogy fényképezkedjünk le vele nyugodtan, ingyenesen. Biztos ez a rész szokott a legnagyobb szám lenni a turistáknál...

Ezután következett a könyvesbolt megkeresése. Kb. 20 perc gyaloglás után megkérdeztem Eduardót, hogy még messze van-e? Nem, már csak egy blokk. A következő saroknál mondtuk neki, hogy inkább menjünk taxival. Miután Eduardo megadta a sofőrnek a könyvesbolt koordinátáit, az pont az ellenkező irányba indult el, mint amerre addig mentünk, és kb. 10 perc után oda is értünk...

Ez a szegény Eduardó valami olyan alázattal viseltetett felénk (látszott rajta, hogy még hozzánk szólni is félt), hogy pár pillanatra – akaratunkon kívül – igazi kaucsukbáróknak érezhettük magunkat. Iquitos ugyanis az 1800-as évek második felében a brazil Manaus-szal együtt hihetetlen gazdagságra tett szert a kaucsuknak köszönhetően. Ez egészen eddig tartott, amíg nem csempészték ki az Amazonas medencéből a kaucsuk magjait. Ekkor elkezdték termeszteni Délkelet-Ásziában is, ami sokkal jobban megközelíthető volt Európából mint a dél-amerikai dzsungel.

A kaucsukbárók házai a régi idők fényét idézik. Ma a katonaság használja őket egytől egyig.

Iquitosnak egyébként 300.000 lakosa van, és csak repülővel közelíthető meg.

A városban kocsik nincsenek, a helyiek motorral közlekednek, és triciklikkel.

Ez itt a helyi piac.

Elég szörnyű volt a látvány, kibelezett teknősbéka meg mindenféle állat szúnyogok és egyéb ízeltlábúak hadával lepve. Csak remélni tudtam, hogy az étterem, ahol előtte ettünk nem innen szerzi be a hozzávalóit.

Teknősbékatojás:

Kilátás a folyóra:

Iquitos szerintem egy rossz levegőjű, kellemetlen város, szerencse, hogy nem töltöttünk itt több időt.