Arica

Arica 2000 kmre van Santiagótól. Este még felbuszoztunk a fővárosba, ki a reptérre 9 kor, bevackoltunk magunkat a váróban és vártunk reggel ötig. A jóidő csúnyán megtréfált engem. Valparaisoban annyira jó volt az idő végig, hogy farmerben és rövid ujjúban lehetett járkálni. A reptéri alvást is hasonló lazának gondoltam és hiába mondogatta Nóri, hogy burkoljam körbe magam a hálózsákkal, nem hallgattam rá. Mondjuk szandálban voltam zoknival. Tudom, nagyon ciki, de a túracipőm még mindig vizes volt. Ok, megfáztam, ezt hörgöm három napja, ezért voltam kómás a lámák között.

Délre leértünk Aricába, iránytaxi behozott, szállást amit ajánlott drágáltuk. Arica állítólag százezres nagyváros, de a belvárosa öt utca így, három utca úgy. A Residencia America vezetője egy igazi sárkány matróna volt. Minket csak kedvesen irányított, de a szegény férjét, meg a takarítónőt!

Befizettünk a másnapi Chungara túrára, elmentünk enni egy utolsó bifét (Nóri halat) és kerestünk madarakat.

Először a kikötőbe mentünk, ahol pelikánok és oroszlánfókák pihentek nagy számban. Gondolom a halak miatt szoktak ide, de akkor is furcsa (szomorú?) látvány volt a szemétben úszkáló fókák látványa, meg a háztetőn pihenő pelikánok sora. Bár a képek szépek, hiányzott az egészből a kihívás :(

Nori bemereszkedett a halaszok koze. Eppen kagylot pucoltak, megkinaltak Norit is, aki egy metert ugrott hatra, mikor meglatta a figura kezet.

A varos nevezetessegei koze tartozik ez a templom, amelynek szerkezete vas, es Eiffel tervezte es gyartatta le Franciaorszagban. Ugy tunik valamiert Eiffel nepszeru volt errefele, de ez meg azelott volt, hogy megepult volna a torony.

Utána kimentünk Humedalba, nincs benne az útikönyvbe, az busz nem jár arra, és még félre is értettek minket (vagy mi őket). Így először csak a tengerben, a hullámzásban gyönyörködtünk,majd rájöttünk, hogy még menni kell. Mire kistoppoltunk még 10 km-t már ment le a nap. Ó így is láttam egy új madarat, gyönyörűen röpültek, max látvány, de hát kicsit fájt a szívem. Este már sötétben stoppoltunk vissza. Ez szerintem siraly

Ez valami uj madar, megvan a neve, de nem talalom most



Ez egy keselyu
Ennek is megvan a neve


Aztan lement a nap

A másnapot már megírta Nóri. Én nem emlékszem belőle semmire, csak az első megállóra, sőt talán a reggelire is. Majszoltam ott valami lekváros kenyeret, de már lázam volt. Utána kaput. Aztán egyszer csak megvilágosodtam 5 felé, hogy a lázamra talán lázcsillapító kellene. De nem tudtam megmozdulni, annyira kába voltam. Arra gondoltam, valahogy ide kellene hívni Nórit, mert éppen megálltunk valahol. És kinyitom a szemem és jön Nóri felém :) és tényleg jött.

Egyébként tegnap megnéztem a képeket a túráról és elszörnyedtem, amikor lámákat etető nyugdíjasokat láttam. Gusztustalan, tahó, utálom az ilyet, hogy viselkedhetnek így emberek? Ez az a fajta turizmus, amit nem szívlelek és próbálom magam távol tartani őket.

A megfázásom miatt, meg a kifáradunk miatt a tegnapi napot (júli 28) Aricában töltöttük, bár eredetileg tovább akartunk menni. Azt terveztük bepótoljuk a lemaradásokat a blogon és alszunk. Nem sikerült, mert a piacot mégiscsak meg kellett nézni, pénzt kellett váltani, Nóri hatalmasat hisztizett, időbe tartott míg elfáradt és eközben még az El Morrora is fel kellett másznunk. Ez a város felé magasodó szikla a jelképe Észak-Chile elfoglalásának.

A második háborúban a hegyen voltak a peruiak, lent meg a chileiek, akiknek valahogy mégiscsak lenyomták a fentieket. Akkora győzelem volt, hogy állítólag egészen Limáig elfoglalhatták volna Perut, de megálltak Aricánál. Chile felső két tartománya Arica és Iquique ekkor került ide.

Estére egymással megbékélve, lázamat leküzdve egy utolsó utáni bifére készültem a helyi étterembe, amikor kiderült, hogy este nincs konyha. Azért volt ez a nagy készülődés, mert ott ettünk délben is. A tulaj nagy tenger barát lehet. Fényképek világítótornyokról, delfin szobrok, hajómodellek. Egy kicsit beszélgettek Nórival és itt is kiderült, ami már sokszor. Magyarország az elmúlt 60 évben két dologgal ért el világhírnevet. Foci és a forradalom. Jó érzés volt, hogy ez így beugrott a bácsinak, itt Aricában, a világ másik végén.

Ez a Residencia Americana jó hely, nem reklámból mondom. 1. van wifi 2. az előtte lévő sarkon mennek a fontos colletivo taxik, a 4, 8, 12, és az A, amelyek a buszpályaudvarra visznek. A utca felső felén van a kis étterem, amely hangulatos, barátságos és olcsó. A bife a lo pobre csak 2800 peso. Az utca egy utcányira van a fő sétáló utcától és minden forgatagtól. Szóval Okés a hely.

Egyébként ahogy haladunk észak felé egyre jobban váltják a dollárt. Puerto Monttban még 495 peso volt, Santiagoban 500, Valparaisoban 520, Aricában 529 volt egy dollár.

Valparaiso, ami kimaradt

Valóban Nóri hisztije kellett, hogy jó helyen töltsük el azt a másfél napot, ezt elismerem. Hiba lett volna egy semmi szobában eltölteni az időt, amikor fent a hegyoldalban, talán egy kicsivel többért szenzációs szállást kaptunk. Véletlenül mentünk pont a Concepción felvonóval, de utólag körbe sétálva a környéket (keresztbe és hosszába három utca) tele van más hostelekkel is. Ilyenkor természetesen nincs szezon, ha jól emlékszem egyedül voltunk mi is a két emeletes hostelben.
Valparaisoban, csakúgy mint Chilében minden hol a közlekedés viszonylag olcsó, 300 vagy 450 peso legyen szó buszról vagy iránytaxiról. Vagy a felvonóról. Kicsit furcsa volt a siklót napi rendszerességgel használni, úgy mintha a piros metróval utaznék.

Ha a város kinézete nem lett volna elég, a Wagnerek látványa egyébként is megnyerte volna magát nekem a város. A buszról leszállva mindjárt jött egy Wagner pénzszállító, aztán jött a Wagner utca is.

Nóri posztjából már kiderült az állatok vonzódása (legalább Valpoban) hozzám. Ez tényleg meglepő volt, de az hozzá kell tennem, hogy a kóbor kutyából valami eszméletlen mennyiség van, (mint Indiában a tehénből?). Érdekes lenne tudni, hogy ez honnan jön. Ennél rejtélyesebb, hogy hol a sok kutyaszar, mert abból csak egy kicsivel van több, mint egy pesti park környékén.

Mit akarok még mondani? Ja a múzeumok és a hadihajók. Valparaiso a chilei haditengerészet fő kikötője, ott állnak szépen lehorgonyozva. A város szinte minden pontjáról láthatóak, de a legjobb mégicsak az, ha az ember közelről nézheti őket. Amikor befizettünk erre a kikötőtúrára (1,5 dollár), még fent volt a nap, amikor elindultunk már lement. Mire a hadihajókhoz értünk mr kifejezetten sötét volt, azt hittem felrobbanok. És eközben az arc magyarázott végig. Imádom, mikor túravezetők a sötétben magyaráznak mi látható jobbra meg balra. Egyszer volt már egy ilyen szörnyűséges élményem Tunéziában a sivatagban. Akkor marad a teleobjektív.

Van a városban egy haditengerészeti múzeum is, mait másnap megnéztünk, és ami Nóri leírásából persze kimaradt. Sajnos a modern dolgokról kevés szó esett, főleg a dicsőséges múltról volt szó (1810-es évek vége a spanyolok ellen, és a 1870-es évek, a háború Peru és Bolívia ellen). Egyébként érdekes volt és végre megtudtam, miért van minden településen legalább egy Esmeralda nevű utca. Az első háborúban zsákmányolták ezt a chilei erők a spanyoloktól, amikor az erősítésnek érkezett Spanyolhonból. A nyílt tengeren, ütközetben foglalták el. Utána a második háborúban ez volt Arthuro Pratt admirálisnak a zászlóshajója, amivel győzelemre vezette haditengerészetét és amivel jelentősen megnőtt az ország területe (és eltűnt Bolívia tengerpartja).

A másik a Neruda múzeum. Nagyon érdekes volt, meg jól megcsinált, két dolog hiányzott belőle. Valamit Neruda költészetéről, és valamit életéről és politikai tevékenységéről. Nagyon arra ment rá, hogy mennyire egy művész volt, szerintem hedonista. Az útikönyvek ezt valamiféle ellentétként kezelik, amit nem értettem. Attól, mert valaki kommunista még ne szerethetné a jó borokat, a szép festményeket, a nőket? Különösen ha művészről van szó?

Láma videó

Szeretem Chilét!

Chile az utitervben csak úgy futólag szerepelt, én úgy tekintettem rá, mint az útra, ami összeköti az argentin célpontjainkat a peruiakkal. De az az igazság, hogy nagyon megszerettem. Ez az ország egyszerűen fantasztikus. Itt minden van: antarktisz, gleccser, sivatag, trópus, Andok - hány ország dicsekedhet még ilyen hihetetlen változatossággal? De legfőképp az emberek és az a rend és béke ami itt honol, Latin-Amerika ide vagy oda. Úgyhogy egy életre a szívünkbe zártuk Chilét - összepakolunk, és irány Peru, álmaim földje...

Chungara tó - 4517 m

Már nagyjából kihevertük a tegnapi kirándulásunkat (ld. a Többszörösen kiütve poszt), viszont meglehetős félelemmel nézünk annak az egy hétnek az elébe, amit 3000 m fölött fogunk tölteni.
Így utólag visszanézve a képeket egészen megszépülnek az emlékek, de azért azt tudni kell, hogy ezeket mind a rosszulléttől már-már öntudatlan állapotban készítettem.
A túravezetők mindenféle taktikákkal igyekeztek enyhíteni az utasok oxigénhiányból adódó bajait. Az első fokozat a kokaleveles tea volt:
Ez állítólag jó a nyomáskülönbségre, de természetesen senkin sem segített.
A második fokozat a citrom harapása, a harmadik pedig valamilyen ismeretlen vegyszer szagolgatása volt. Egyetlen néni volt, aki igénybe vette az utolsó fokozatot, az oxigénpalackot. De hatott rá a dolog, mert az ebédnél (még mindig 3500 méteren) már derűsen falatozott.
A táj fölfelé menet folyamatosan változott. Aricából, a sivatagból indultunk:

Ez itt a híres kandeláberkaktusz, ami csak 2800 méterig él meg. Évente egy centit nő, úgyhogy a chileiek inkább nem is engedik a közelébe a turistákat:
Aztán a táj már kicsit élettel telibb lett, olyan tőzeges vagy milyen, mindenhol ugrándozó "kamelita" csapatokkal. A kamelitáknak négy fajtája van: a láma, a guanaco, a vicuna és az alpaka. Ezen állatfajok megkülönböztetésében még kezdők vagyunk, de a Peru-Bolívia útvonalon várhatóan nagyon belejövünk majd.
Itt éppen egy gyerekvicuna szökell:
Itt pedig egy egész csorda legelészik vígan:
Egy helyen megálltunk "lámákat nézni". Hamar kiderült, hogy a lámákat a Népi Nénik turistacsapdának használják, ezzekkel az állatokkal csalogatják ide az óvatlan utazókat.
Én Loli (igen Rituka, Loli : ), szóval Loli vagyok, a láma, a turisták mind hülyék, én csak a kekszükre utazom:

A népművészeti termékek bódéja mögé beosonva végre kettesben maradtam ezekkel az állatokkal.
Ez itt ismét Loli:
Ennek nem tudom a nevét, de modellt állt nekem a vulkán előtt:
Aztán odajött az egyik népi néni, szólt a lámáinak, hogy menjenek vissza, mert így nem jönnek a turisták. Én hülye megkértem, hogy hadd fényképezzem le, mondta, hogy fizessek érte, mondtam OK.

Miután elkészült a kép gondoltam adok 200-at, elvégre a láma nem kért pénzt, pedig az sokkal különlegesebb számomra, de a népi néni ennél többet akart. Mondtam hogy ok, adok egy ezrest, adjon vissza a kétezresemből. Erre odajött egy másik népi néni is, azzal, hogy ők bizony nem adnak vissza, mert ma este "csirkécskét" akarnak enni. Elég félelmetes volt két láma, egy kutya és két néni fogságában. Erre gyorsan elvettem a nénitől a 2000-est, odaadtam neki fémpénzben egy ezrest és elrohantam. Nem azért, szívesen hozzájárulok én a csirkécskéjükhöz, de ezek a nénik elég agresszívak voltak.

Itt egy nyuszi ül a kövön:
Aztán végre odaértünk a Chungara tóhoz, itt tettem meg hősiesen azt a 150 métert bódult állapotban.
Ez egy valamilyen hegyi madár, akinek nincs jobb dolga, minthogy a Chungara tóban úszkáljon:

Ha ezt valami hegymászó olvassa, biztos röhög rajtam, de ebben a magashegyi betegségben az a szörnyű, hogy nem csak a testet, hanem az agyat is letompítja. A tónál megkérdezte tőlem az egyik chilei utitársunk, hogy hol voltunk már eddig Chilében. Emlékszem, annyi jutott eszembe, hogy Argentinából jöttünk, és hogy Santiago Chile fővárosa. De hogy hol is voltunk eddig, azt egyszerűen nem tudtam felidézni.
De mire leértünk Aricába este 10 felé már kutya bajom sem volt, milyen csodálatosan rugalmas is az emberi szervezet. Az érdekesség kedvéért a busznak teljesen rossz volt a fékje, amikor rálépett a sofőr mindig sivító hangot adott. Ez úgy tűnt, hogy chilei utitársainkat egyáltalán nem zavarta. Egyébként maga a kirándulás jó volt, már amennyit felfogtunk belőle, úgyhogy merjük ajánlani az Orange Tour iroda kirándulásait, ez 40 dollár volt.

Vina del mar, elmenni innen kár

Másnap reggel kimentünk Vina del marba. A hely gyakorlatilag egybeépült Valpoval, elsősorban üdülő, nyaraló és kaszinótelepülés, csodálatos homokos strandokkal. Nyáron, mikor emberek is vannak, egy tűt sem lehet leejteni.
Először a Chiléhez tartozó Húsvét szigeteket (Rapa Nui) bemutató múzeumot akartuk megnézni, de a februári hatalmas földrengés és cunami annyira megrongálta, hogy még nem látogatható. Maradt a parkban az egyik a szárazföldre szállított híres Húsvét-szigeteki szobor. Nekem a legjobban a szobor mellbimbója tetszik.

A Csendes óceán partján órákig szórakoztunk fényképezőgépeinkkel, melynek eredménye az lett, hogy Péterünk térdig gázolt az óceánban - ja, nadrágban és cipőben.
Nekem sikerült elmenekülni:


Itt egy idilli kép két turbános férfiról:
Visszafelé a tengerpartról összefutottunk egy kedves gémszerű madárral:

Valparaíso, mi amor

Minden jel arra mutat, hogy Valpo (ahogy a helyiek hívják Valparaísot) a világ egyik legjobb helye. Egy bohém, jó hangulatú, napfényes város, amelynek minden szegletében, még a rengeteg kutyaszarban is ott lakozik a művészet.
Valpoba 15 óra buszozás után érkeztünk Puerto Monttból, Santiago de Chilén át. A fővárosból csak a pályaudvart láttuk, de ez kivételesen direkt volt így. Peti kinézett egy a buszpályaudvarhoz közeli, munkásszálló jellegű hostelt, mondván hogy "így nem kell majd sokat gyalogolni az egyre nehezedő csomagjainkkal", azonban egy komoly hisztivel sikerült meggyőznöm, hogy keressünk egy szállást a hegyoldalban. Mivel a város a siklóiról híres, mindenképpen olyat akartam, ami egy ilyennek a tetején van.




Régi darabokról van szó:

A Concepción felvonóval vontattuk fel magunkat és méretes hátizsákjainkat, Petit leültettem fent egy padra (kicsit szomorú volt, mert annyira tetszett neki a munkásszálló), és elmentem szállást keresni. Két saroknyira meg is találtam a "Le filou" nevű hostelt, egy furcsa gödörhajú figura nyitott ajtót, akinek a második szavából lehetett tudni, hogy francia. Valahogy így beszélt: Eh enfin, yo no sé pas.... puis....aham... si, está trés bien.... ca, c'est perfecto...

Később kiderült, hogy Új Kaledóniában francia nyelvtanár, és amikor 6-8 év után belefárad a dzsungeléletbe, átruccan pár évre Chilébe. A ház pont olyan, mint Valparaíso, szellemes, igényes, szabad és művészi. Szobánkból gyönyörű kilátás nyílik a városra.
A városban immár hátizsák nélkül tett első sétánk alkalmával kb. úgy éreztem magam, mint amikor először (és eddig utoljára) jártam Barcelonában. Hogy lehetséges, hogy én nem itt lakom?
Ez a városkép a tenger felől:
Az utcákon a falakon mindenhol festmények vannak, nem lehet itt csak úgy sétálni, minden épület magához vonzza a Valparaíso-szűz szempárt:

Pablo Neruda, a híres chilei költő egyik otthona is maga Valparaíso, egy háromemeletes házba összenyomva. Neruda imádta a hajókat, ezért a házaiban minél több olyan elemet használt, ami a tengert idézte. Sőt, a ház is olyan, mint egy hajó:
A bár:
Kilátás a nappaliból (és egyébként minden szobából):
A háló:
A fürdőszoba:
Pablo Neruda: A tenger. A Csendes Óceán lement a térképről/Nem lehetett hova tenni/annyira nagy, rendetlen és kék volt, hogy sehol sem fért el/ Ezért az ablakom előtt hagyták
Ezt már nem műfordítom, spanyolul tudók előnyben:
A Neruda múzeumban egyébként tilos fotózni, utólag is elnézést kérek.

Este kikötőnéző hajókirándulásra mentünk. Péterünket már az idegroham környékezte, hogy lemegy a nap, és nem fogja tudni lefényképezni a chilei haditengerészet hajóit. Nem is tudta, de másnap pótolta ezt a szörnyű lemaradást.
A valparaísoi Leonardo diCaprio:

Ez egy úszódokk, ebben javítják a fáradt és beteg hajókat:
Másnap rájöttünk, hogy a valpoi állatok különös vonzalmat éreznek Peti iránt. Itt egy cica pózolt neki:
Ez az öreg kutya hűen kísérte a szállás felé:
A főtéren pedig szabályosan körbevették:


A chilei hotdog szokatlan, petrezselyemkrémet és valami tojásfehérjehabot tesznek bele:

Itt chilei gyerekek néznek egy mutatványost:


Itt pedig helyi fiúk fociznak:



Ez én vagyok, ha nem ismernétek fel:
Ez pedig egy helyi bácsi, aki kiült újságot olvasni a napra: