Az esetek 90 %-ában nagyon jól érezzük magunkat az út során, de tény, hogy vannak nehézségek is, bár ez gondolom természetes. A paráknak két nagy része van: az egyik az állandó helyváltoztatásból adódik: megvan minden? nem vesztettünk el semmit? nem hagytunk semmit a buszon? nem lopják el a csomagot?
A parák másik nagy csoportját az állandó döntéskényszer jelenti: a mindennapok kényelméből kiszakadva egy ilyen távoli utazás alkalmával az apró döntések felelőssége valahogy sokkal nagyobbnak tűnik: felszálljunk erre a buszra vagy a későbbivel menjünk? elmenjünk ide vagy oda? van időnk erre meg erre? hol együnk? nem veszélyes ez? És persze az is külön energia, hogy két ember vágyait a nap minden pillanatában össze kell egyeztetni.
Van még egy csoport, ez csak nekem van, Peti azt mondja, neki ilyen nincs. Ez a biztonságérzetem hullámzásából ered. Van olyan, hogy teljesen biztonságban érzem magam, még akkor is, ha új a környezet - pl. az Osorno-Puerto Montt járaton (első órák Chilében) állni kellett a buszon, iszonyú meleg volt, de mégis megnyugtató volt a helyiek kedvessége, biztonságban éreztem magam. Aztán az egész hirtelen szertefoszlott, amikor megérkeztünk Puerto Monttba: új pénz, nem tudom mi a váltási arány, de váltanom kell, nem vernek át? Rögtön buszjegyet kell venni, végre megszoktam az argentin spanyolt, de a chileiből semmit sem értek. Nem értek valamit félre? Nagy tömeg a pályaudvaron - nem rabolnak ki, hogy látják, hogy itt szerencsétlenkedek? Felszállunk a buszra - félelmetes idióta bohóc szórakoztatja az idegesítően vihogó népet, az eső zuhog, minden tiszta sár.... Aztán megint kitisztul az egész ahogy az ember megszokja az újabb és újabb helyeket, helyzeteket....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése