Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Nóri valószínűleg a jóízű reggel közben, a tojásrántottával szedte be az ételmérgezést, de az is lehet, hogy a déli közösen elfogyasztott sült hal volt a ludas )Nóri most szól, hogy már leírta ezeket).

Szóval a reggeli után kimentünk az Isla del Sol szigetére, amelyet az inkák talán főisteneik szülőhelyének vagy minek tekintenek (itt is mellőzném az útikönyvek által adott leírások reprodukálását). 15 helyi pénzt (kb 2 dollárt) fizettünk azért, hogy hajóval kivisznek minket a szigetre, egy helyen kikötünk, majd onnan átmegyünk a sziget másik részére és megnézzük a romokat. Minden a déli részen. A hajón derült ki, hogy ebben az a biznisz, hogy a hajón majd az egyik arc elkezd győzködni, hogy további 30 pénzért az első kikötési pontból áttúrázhatunk a másik kikötési pontba. Mondom nem kell, de ez tuti, de nem kell, de mindenki jön, kérdem egyedül nem mehetünk, nem mert csak vezetővel lehet menni.
Két órát zötykölödtünk a tavon, már ekkor gondolkodtunk, kell-e ez nekünk. Az összes többi iroda hajója megelőzött minket. Mikor kiszálltunk és befizettük a sziget belépőt, elindultunk szétnézni. A hajón szinte csak turista volt (20 db), más hajók is ömlesztették a turistákat a szigetre, hogy aztán mindenki elszántan nyomuljon fel a „csodálatos” ösvényen. Mi csakazért is megálltunk, és néztük a madarakat. És ott repdestek előttünk a kolibrik. Igen, hihetetlen látvány volt.
Isla del Solról tehát a lényeg, minden vár ott, csak nem a prospektusokban, meg a blogokban olvasott maszlag: Misztikus világ, sajátos szokásokkal és hiedelemvilággal, ami évszázados messzeségben áll tőlünk és európai gondolkodásmódunktól- és egyáltalán nem biztos, hogy a miénk visz közelebb az élet lényegéhez.
Semmi misztikum, semmi hiedelem és ugyanannyira pénzközpontú az élet lényege ott is (annyival, hogy a szolgáltatások színvonala cserébe alacsonyabb).

Délutánra értünk vissza, még egy gyors pizzát benyomtunk, hangosan szólt a Bee Gees. Nekem jó, végre valami nem pánsíp zene és hangos.

Másnap valahogy nem akart felkelni a nap. Nóri az éjszaka egyre többet járt a wc-re, aminek az eredménye egy sikeres hányás lett. Kiszűrtük, hogy valamit bekajáltunk, de Nórin ez sem segített. Láb és oldal görcsei voltak, teljesen összehúzódott. Kb délután 3 ig aludtunk, amikor elmentem felhívni a biztosítóinkat. Rájuk majd még egy külön posztban visszatérek.

Kb 4 kor betaxiztunk a kórházba, ahol kb 5-re Nórit infúzióra kötötték, ahonnan kb 8 kor leszedték. Nekem „csak” lázam és étvágytalanságom volt. Azon a napon kb 3 kekszet ettünk. A nehéz az egészben az volt, hogy Nóri rendkívül ideges maradt betegen, sőt. Hol egy buborék jött a csőben, hol nem csöpögött az infúzió, hol nem tűnt sterilnek a tű, szóval mindig volt valamin aggódni és én meg rohangáltam az ápolókhoz, hogy Por favor, jöjjenek má' mert megint van valami.

Este két lehetőségünk maradt. Maradunk Copacabanan, amíg jobban nem leszünk (max 2 nap), vagy másnap felmegyünk La Pazba és ott várjuk ki a repülőgép indulását.

Az utóbbi mellett döntöttünk, mert már nehéz volt elviselni a szállást. Ha javasolhatom senki ne vegye igénybe a Residencia Brisas de la Titicaca akármit, ami egy Hostelling International emblémával is kelletti magát. A hely a „főutca” végén van, majd a tó partján.

Lássuk mit kínált a hely? Hideg vizet a zuhanyzóban, minden mennyiségben, eldugult wc-t, kifeküdt matracot, amibe ha befeküdtünk, óhatatlanul elkezdtünk csúszni a közepe felé.

Élénk vita bontakozott ki közöttünk, hogy a bolhák vándorló vagy rezidens állatok. Sajnos eredetileg azt hittük, hogy a dzsungelből hozott pókok harapdálják a bokánkat és a seggünket. Aztán a La Pazba való induláskor hirtelen megvilágosodtunk, hogy talán ezek bolhák. A kérdés csak volt, hogy akkor ezek most jönnek velünk La Pazba, vagy ott maradtak Copacabanan. Ez volt a szálló utolsó szolgáltatása, bár elismerem nem volt egy drága hely (9 dollár per éj per két fő!)

La Pazba már a nagy tanulsággal érkeztünk. Bolívia az a hely, ahol a szálláson és a kaján nem érdemes spórolni. Mondjuk eddig is éttermekben ettünk, nem talponállókban, de már annyira szűk a gyomrunk, hogy általában ketten eszünk egy menüt (az is egy gyerekadag).

A másik, hogy nem érdemes 8 meg 10 dollárért (két főre), olyan helyre menni, ahol nincs meleg víz, szar az ágy és még valami gomba vagy bolha is vár.

Betegen úgy éreztük, az utolsó két bolíviai napon megérdemeljük a dőzsölést. Kemény 15 USD per főért van egy szobánk, ahonnan az elmúlt 36 órában kb. 3 órára mozdultunk ki ajándékot venni és reggelizni. Viszont van WIFI, forró víz (ilyen nem is tudom, hol volt utoljára), kemény, kényelmes ágy, tiszta szoba stb.

Persze ez a hely is fennakadt a szigorú Nóri rostán, a hajszál miatt, de erről már volt szó. LINK

A gyomormérgezés kezeléséről teljesen eltérőek a nézeteink. Én „kihordom”, ha kell egy hétig hasmenek, csak teát iszom, esetleg némi kekszet, rizst, de vállalom a folyamatos éhségérzetet. A svéd sarkkutató (gy. k. Bolus Adstringens) néha besegít, de ennyi, más gyógyszer nem kell.

Nóri vagy a szervezete ezzel szemben sokkal türelmetlenebb (ismétlem csak gyomorontás esetén. Azonnal orvoshoz kell fordulni, mindent amit felír be kell szedni, de mellette töltekezni kell legalább finom levesekkel. Így aztán Nóri ezeket az üres napokat még jobban megszenvedi. Ha jól számolom az elmúlt három napban ettünk egy-egy szelet piritost, fél doboz kekszet (azt úgy kellett Nóriba belediktálni), én egy kis csokit és Nóri egy levest ma ebédre. Meg némi tea és víz.

Így pihenünk most La Pazban, amiben semmi szép nincs a fekvésén túl. Hamarosan felülünk a repülőre, ami Paraguayi átszállással Buenos Airesbe visz holnap reggelre. Amire különösen büszkék vagyunk, az utunk soránt talán először sikerült beérnünk magunkat a posztokkal. Hajrá mi.