Copacabanan vagyunk, ennek is van szép partja, mint a híres brazil testvérének, de ezzel vége is a hasonlóságoknak. A bolíviai Copacabana kicsi, poros, és a Titicaca tó partján fekszik. 3800 méteren, vagy mennyin. Két dolgot szoktak mondani, ha ide készül az ember: a tó a világ legmagasabb hajózható tava, és hogy az ember vigyázzon a magashegyi betegséggel (vagy valami ilyesmi), azaz hogy a nagy magasság miatt, gyakoribb a fejfájás, nehezebben kap levegőt, dekoncentráltabb. Nóri többet tudna erről mondani, mert két napja eléggé kikészült, jókora fejfájásai vannak, lassúbb mint szokott lenni, és hároméves kapcsolatuk alatt most először fordult elő, hogy miután 6.30 kor felkelt, visszafeküdt. Sőt ágyban maradt tízig. Ezt idáig elképzelhetetlennek tartottam,
Éppen reggelizni készülünk amikor Nóri kijelentette, hogy érzi a sejtjeit, amint több oxigén után kiáltoznak. Én idáig csak a hírekből hallottam arról, hogy egyes embereknek van sejttudata, de most itt az élő példa. Nóri olyan mély beleéléssel állította, sőt mutatta, hogy hol kiáltoznak a sejtjei, hogy hiszek neki.
Szóval ez a magashegyi levegő, vagy betegség alaposan lelassítja az embert, vagy legalábbis minket, akik amúgy is 4 hete vannak úton és az „érdeklődési kapacitásuk” alaposan betelt. Eredeti tervünk az volt, hogy innen még megnézzünk újabb két szigetet a Titicacán, aztán elmegyünk La Pazba, ahonnan még befizetünk eg ytúrára Salar de Uyuniba, ami csodálatos, álomszép sósivatag, csupa leg- leg- leg- (Rózsa Gyuri). Picasan meg lehet nézni, tényleg eszement, de nem nekünk. Egyszerűen nem tudunk örömet találni benne jelen állapotunkban :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése