Roberto, a dzsungel fia

Érkezéskor minden csoporthoz hozzárendelnek egy vezetőt. A mi eredeti vezetőnknek, Fernandonak mégis a paranormális csoporttal kellett mennie, így valahogy spontán összekeveredtünk Robertóval, a dzsungel fiával (csak én hívom így). Először a canopyn találkoztunk vele, és a közös szimpátia oda vezetett, hogy az utolsó két napban exkluzív vezetőnk lett, hárman jártuk vele a dzsungelt.

Roberto szülei a dzsungelben éltek. Ahogy egyre közeledett az idő Roberto megszületéséhez, tervezték, hogy elmennek Iquitosba, azonban Roberto – és így utólag egész biztosan szándékosan – a dzsungelben akart megszületni. Hét hónaposan jött a világra, a dzsungel közepén. Nem volt szükség az orvostudomány vívmányaira, mert a dzsungel is megfelelő inkubátornak bizonyult. Roberto majmok, orchideák, broméliák, jaguárok, madarak, hüllők és pókok között nőtt fel, az őserdő az otthona, úgy ismeri, mint a tenyerét. Először vadász volt, majd felvették a céghez, és három testvérével együtt (összesen 11-en vannak) vezetőként dolgoznak itt. Elképesztő képességekkel van megáldva, nem csak hogy névről ismer minden állatot, hanem hangjukat is képes utánozni, legyen szó hódról, madárról vagy majomról. A madarak válaszolnak neki az erdőben; ahol a város emberei csak méregdrága North Face cipőikben élnek túl, ott ő mezítláb is boldogul.

A dzsungel egyik legfőbb jellemzője a kamuflázs, vagyis általában minden élőlény arra törekszik, hogy a lehető legjobban elrejtőzzön és belesimuljon a környezetbe. Ez egy öntörvényű világ, ami a kívülállók vak szeme előtt zárva marad. Aki nincs megáldva a látás képességével (ami egyébként elég gyorsan tanulható) az szinte semmit sem lát itt, csak a növényeket. Roberto viszont egyfajta közvetítőként a dzsungel és a külvilág között helyettünk figyelt, és csak oda kellett néznünk, ahova mutatott. Elképesztő távolságokból szúrt ki állatokat, saját bevallása szerint a hangjuk alapján, de szerintem a legtöbb esetben ez intuíció volt. Egyszerűen érzi, ha egy állat van körülötte.

Apró termetű ember, mindig mosolyog és kedves, jobb kezéből egy pillanatra sem kerül ki a machete. Felesége és két gyereke Iquitosban él, a fizetését ők veszik fel a cégtől a városban. A cég egyébként sokáig járatta angol órákra, így az összes madárfaj nevét (kb. 600 faj él errefelé) angolul is tudja. 36 éves, de kb. 45-nek néz ki. Sokat tanultunk tőle, vacsoránál Petinek mindig segített feljegyezni az aznap látott madarak nevét. A negyedik nap azon vettem észre magam, hogy én is elkezdtem látni (persze szigorúan szemüvegben). A gallyak mögött magamtól is észrevettem néha egy-egy rejtőzködő állatot.

A canopy kötélpálya

Kb. egy órányi dzsungelsétára a lodgetól egész különleges élményben lehet része a magasságtól nem irtózó vendégeknek. Egyébként minden kirándulás gumicsizmában történik, ugyanis gyakori, hogy 10-20 centis sárban kell gázolni. Néhol, különösen a lodgehoz közel van kitaposott ösvény, de leginkább az érintetlen aljnövényzeten botorkál a csapat (7-8 ember a vezetőkkel együtt): óriási gallyak, fatörzsek keresztezik az utat, néhol egy fatörzs szolgál hídként a mocsáron át.
A kötélpálya 40 méteres magasságban van, két úton lehet feljutni az első platformra: vagy felmászik az ember saját erejéből (hegymászó felszereléssel, mászógéppel), vagy felhúzzák a vezetők (nagyon örülhettek a vékony bennszülött srácok amikor megjelentek a 130 kiló fölötti paranormális hölgyek. Na jó, azért én sem voltam semmi, elég lassan ment a dolog :). Én azt hittem, hogy már megedződtem a csillebérci kalandparkban, de mégsem. Megpróbáltam ugyanis az önálló erővel történő felhúzódzkodást, de az első 20 centi után beláttam, hogy 40 méter felfelé igencsak meghaladja képességeimet.
Úgyhogy felhúzattam magam én is, ez a csúnya igazság. A platformok a helyi emberek által szentként számon tartott kapak (így van magyarul?) fa tetején találhatók. A sámánok amikor rosszat vagy jót akarnak tenni valakivel ide jönnek rituálisan megkérni a fa szellemét, hogy teljesítse akaratukat. A platformokról csodálatos kilátás nyílik a dzsungelre, a kötélpályákon lecsúszva pedig igazi majomnak érezheti magát az ember.

Azért elég félelmetes az elrugaszkodás a platformról, valamint az is, hogy a platformok a fákkal együtt mozognak ahogy fújja őket a szél és ahogy rájuk nehezedik a másik oldalon éppen leugró ember súlya. A harmadik kötélpálya után egy hosszú kötélen kell leereszkedni oda, ahova tartozunk: a földre.

A Tahuayo-Thamsicayo lodge és az Amazonia Expeditions

Még valamikor májusban két vizsga között kezdtem böngészni a netet dzsungel ügyben. Horribilisnek tűntek az árak és nem nagyon igazodtam el a különböző ajánlatok között. Írtam több cégnek, volt, aki válaszolt, volt aki nem. Az Amazonia Expeditons egyből kitűnt a dzsungeloperátorok tömegéből, azzal, hogy minden e-mailemre kb. 10 percen belül választ kaptam, illetve hogy egyből kaptam egy verhetetlen születésnapi dealt, lévén, hogy csak augusztus 3-ra volt szoba. Később kiderült, hogy Paul Beaver, akivel leveleztem, egy biológus, aki valamikor az 1980-as évek közepén alapította a lodge-ot. Ökoturizmussal foglalkozik, fiatalon egy önkéntes program keretében hosszabb időt töltött a dzsungelben, és olyannyira magával ragadta a vadon, hogy elhatározta, megmutatja amerikai honfitársainak az őserdő valóságát.

Már a Paul-lal való levelezésből érződött, hogy valami nagyon jó készül, de amiben részünk volt négy napon át, az azt hiszem minden képzeletet felülmúl. A lodge leglényegibb tulajdonsága, hogy a dzsungelben van. Nem valami parasztvakító kamuvadonban, hanem a dzsungelben, 140 kilométerre Iquitostól.

A lodge cölöpökre épült, kb. 3 méterrel elemelve a földtől.

Összesen 16 szoba van itt, bungalószerű épületek, folyosókkal összekötve.

Mivel az egész cölöpökön áll, többször érződik, ahogy a szoba vagy például a WC kicsit beleng – nagyon szórakoztató. A szobánk a 8-as, két egyszerű baldachinos ággyal.

A lodge egész szerkezete szellős, minden helység felső része nyitott, viszont a szobák és a közösségi helységek mind teljesen be vannak fedve szúnyoghálóval. Van egy nagy étkező, egy konyha, ahol szakácsok készítik a reggeli ebéd és vacsorát, egy függőágyszoba és egy nappali. Mind nyitott, világos helység. Áram és világítás nincs (valószínűleg megoldható lenne, de a cél itt a dzsungel megtapasztalása, úgy, ahogy az van), naponta két óra van, amikor az elektromos kütyüket a laboratórium szobában fel lehet tölteni. A világítás hiánya csak elsőre ijesztő, hamar hozzászokik a szem az éjszakai félhomályhoz. Amikor sötét van kerozinlámpák világítják meg a folyosókat és a közös helységeket, olyan látványt idézve elő, aminél elképzelni sem lehet romantikusabbat és hangulatosabbat.

Az egész építmény a folyóra néz, háta mögött pedig egyből kezdődik a dzsungel. A fő folyosókról egy móló vezet a folyóhoz, felette egy hinta, kb. 15 méter magasságban felfüggesztve.

A lodge-nak a humán személyzeten kívül három állandó lakója van. Pedro, a papagáj, Paulina, a macska, és a paka. A paka egy nagyon érdekes állat, a nyúl, a hörcsög és a kutya keveréke. A dzsungelben sokan tartják háziállatként, annak ellenére, hogy nocturno, vagyis csak éjszaka aktív. Pedro, a papagáj a legnagyobb szám. Makacs állat, mindenről megvan a saját véleménye és határozottan megítél minden turistát, akivel találkozik. Ha valaki szimpi neki, karmainak kinyújtásával jelzi, hogy fel szeretne mászni rá. Ha nem szimpi, akkor felé kap a csőrével. Én azon kiválasztottak közé tartoztam, akik szimpatikusak Pedrónak, így az a megtiszteltetés ért, hogy felmászott a vállamra.

Egész sokáig hordoztam magamon, míg nem jelzett, hogy le akar jönni.

Papagáj Pedró vagyok, üdvözlöm a magyar olvasókat! Várom önöket szeretettel a dzsungelbe!

Pedrónak a városi papagájokkal szemben, akiknek megcsonkítják a szárnyukat azért, hogy ne repüljenek el, nincs levágva a szárnya, viszont nem fűlik a csőre a repüléshez, ugyanis lusta. Inkább mászik és totyog, ami meglehetősen viccesen hat egy a repülés képességével megáldott teremtménytől.

Napi háromszor van étkezés, amikor kész az étel, a séf megkongat egy dobot, mire mindenki összegyűlik az ebédlőben. Az ételek szigorúan helyiek, és kifogástalan minőségűek. Sok az ismeretlen íz, amiről az ember azt hinné, hogy édes, az sós és vice versa: pálmafagyökér káposztaszerűen feltálalva, sült banán, a dzsungel krumplija, a yuka mindenféle formában (egy fa törzséről van szó), édes bundáskenyér, desszertnek pedig mindenféle gyümölcslevek színesítik a választékot, a legtöbbre nem is emlékszem, a legismertebb talán a papaya volt.

A lodge nem csak azért organikus, mert a dzsungelben van, és minden lehetséges módon megpróbál illeszkedni a környezetébe, hanem azért is, mert igyekszik segítségére lenni a helyi bennszülött közösségeknek. Paul felesége maga is iquitosi, így tisztában van az itt élő embereket és a környezetet fenyegető problémákkal. A lodge fő feladata ugyan az ökoturizmus, azonban a másik oldalról rengeteg embernek adnak munkát a környékről. Helyi asszonyok jönnek bárkáikkal minden reggel a tutajra épült mosószobába, és mossák ki a vendégek ruháit. A közelben lévő El Chino faluból felváltva dolgozik egy-egy családfő egy-egy hónapot a cégnek, ezzel kiegészítve a család igen csak csekély bevételeit. A lodge vezetői elkötelezetten tanítják a helyieket a környezetvédelemre, sok vezető korábban vadászként dolgozott, majd felvették a céghez és most maga is az állatok védelmének fontosságára tanítja az ide érkező turistákat. Dolly, Paul felesége megalapította az Angels of the Amazon NGO-t, mely az itt járt turisták adományaiból karitatív tevékenységeket folytat a környéken: egy vak kislánynak visszaadták a látását, számos szülő nőt megmentettek, az elzárt falvakból a betegeket kórházba szállíttatták, nemrég pedig egy iskolát építtettek.

Ez egy szerves egység, amiben mindenkinek megvan a helye, az idetévedő utazó pedig első pillanattól kezdve e nagy család tagjának érzi magát.

Az, hogy ki miért téved erre, meglehetősen változó. Sokan csak sima turisták, mások biológusok és a lodgeban, vagy szintén az Amazonia Expeditions-höz tartozó a folyón felfelé még másfél órányira lévő kutatóközpontban végzik megfigyeléseiket: ki a világon itt a legnagyobb számban előforduló emlősökön, ki a tapírban élő parazitákon, mások pedig a mérgesbékákon. Többen önkéntesek, de például találkoztunk egy férfivel, aki egy chicagoi iskola adminisztrátora, és az igazgató küldte el, hogy mérje fel a terepet, mielőtt ideküldenék egy afféle élő biológiaórára az iskola egy osztályát. Volt egy pár, aki nászúton volt, találkoztunk egy hittérítő csoporttal, de a legviccesebb céllal az előbb már említett zajos amerikai női osztag érkezett. A hölgy, aki idehozta őket ugyanis minden résztvevő gondolatait olvasni tudja. Így ők egy amolyan paranormális közösséget alkotnak, és spirituális felvilágosodásuk céljából eljöttek megkeresni a dzsungel tündéreit és a vadon szellemét. Ebben (lehet, hogy tudtán kívül) segítségükre volt a helyi sámán. Az utolsó estét mindannyian a sámán házában töltötték, és áldoztak az ayawaska (egy hallucinogén növényből készült ital) szellemeinek oltárán. A normálisabb turistákkal azon viccelődtünk, hogy beöltözünk tündérnek vagy a dzsungel istenének (akárhogy is nézhetnek ezek ki), és jól megjelenünk éjszaka a hölgyeknek, ezzel is hozzájárulva spirituális megvilágosodásukhoz. Lényeg, hogy mindenféle indíttatásokból érkeznek ide emberek, de egy közös bennük: mindannyian amerikaiak (kizárólag rajtunk kívül : ).

A szülinapunkon kaptam tortát is:

Ez a szülinap több szempontból is különleges volt, hiszen még sohasem volt szülinapom télen illetve a dzsungelben sem : )

A lodge olyan, mint a földi nyugalom szigete. Semmilyen művi anyagba nem ütközik bele a szem, minden ami körülvesz, a dzsungel adománya. Soha életemben nem éreztem még akkora nyugalmat, mint a függőágyszobában. A himbálózó függőágyból a folyóra nyílik kilátás és az évszázados fákra. Teljes a csend, csak a természet beszél. Békák brekegnek, tücskök ciripelnek és mindenféle madarak beszélgetnek. Becsukom a szemem és a hangjukból látom őket. Mind nagyon különböző: kicsi és nagy, pár centis kolibri és hatalmas keselyű, sárgák, pirosak, zöldek, mind más nyelvet beszélnek mégis együtt élnek. Közben Pedro, a papagáj a fejem fölött ül a szúnyoghálón, először utánozza a madárhangokat, majd mélyen szuszogva ő is elalszik.

Érkezés a dzsungelbe

Kisebb stresszel indult a dzsungelkalandunk, mivel utolsó pillanatban vettük észre, hogy az iquitosi járat indulását áttették reggel hétről tízre. Gyorsan írtunk szervezőnknek, aki azt válaszolta, hogy ha nem érünk oda 12 előtt, csak másnap, augusztus 4-én tudnak bevinni minket a dzsungelbe 3-a helyett.

Limában az időjárást leginkább a tél jellemzi. Sűrű fehér köd ül a városon, 7 fok körül lehet. Amint kiléptünk a repülőből Iquitosban egyből megcsapott minket a trópusi hőség és pára. Bámulatos, hogy mindössze 80 percnyi repülőútra van ez a két város egymástól és ennyire eltér a klíma. Peti volt a felelős a csomagokért én pedig rohantam ki a váróba. Mindenféle irodák várták klienseiket, de a mi cégünktől senki. Érthető, majdnem egy óra volt már, biztos elmentek. Verítékben úszva futottam végig a termet és a parkolót többször, közben taxisok hada próbált lecsapni rám, a fehérhúsú áldozatra. Sehol senki. Visszamegyek a váróba, Petivel lemondóan nézünk egymásra, amikor megjelenik egy kedves figura: Nora and Peter? Sí, sí, nagy a boldogság.

Hamarosan jön Fernando is, a guide, elvisznek minket a cég központjába. Innen gyönyörű látvány tárul az Amazonasra és a rajta folyó hajóforgalomra. Kb. egy óra várakozás után a hajónkhoz vezetnek minket. De sajnos nem vagyunk egyedül. Egy csapat amerikai utazik még velünk, csak nők, mind 130 kiló felett. Nagyon hangosak, bután nevetnek mindenen, mintha a vidámparkban lennének. Egyre megy fel bennem a pumpa, elég keményen beszólok, nem tudom türtőztetni magam (utóbb kiderült, hogy pont egy olyan nőnek, aki nem azzal a csoporttal volt. Másnap este bocsánatot kértem tőle, onnantól mindig mosolyogtunk egymásra). Ahogy egyre mélyebben hajózunk be a dzsungelbe, mellbe vágják az embert a vadon hangjai. Mindenféle ismeretlen állatok adnak koncertet, és közben a visító turisták zaja úgy hat, mint elefánt a porcelánboltban.

Utunk során több kis település mellett haladtunk el:

Közlekedés az Amazonason:

A két part egyre közelebb ér egymáshoz, sűrűsödnek és magasodnak a fák, a napsütést felváltja egy trópusi eső, majd az is elül, és lassan oda is érünk a lodge-hoz.

Museo Larco - különkiadás csak 18 éven felülieknek

A múzeum három külön teremben mutatja be a szexuális és erotikus témájú kerámiákat.
A világ hármas felosztását ebben a témakörben is komolyan vették ezek a kultúrák. Több szobor ábrázol halottakat, ennek két oka lehet:
1., a halottaké is egy autonóm világ (a föld alatti). Tetszik, nem tetszik nekik is van szexuális életük
2., erre a csúnya sorsra jutsz ha túl sokat adsz az élvezeteknek:

Lima és a Museo Larco

Este érkeztünk ebbe a több milliós városba. Nem szeretem a nagyvárosokat, olyan elveszettnek érzem magam bennük, főleg ha az útikönyv még a taxisokkal szemben is elővigyázatosságra int. Nóri kinézett egy helyet a központban (így ki is hagytuk a bohém Miraflores negyedet és minden mást, ami nem a szállásunk egy km-es körzetében volt – kis túlzással), ami a Hotel Espana. Mint mindenhol itt is a tetőn van az étterem. A szállásnak elképesztő jó hangulata van, festményekkel, gipszszobrokkal, falépcsőkkel. A szállás kettőnknek volt 15 dollár.

Nóri reggel egyből megörült a fent bóklászó két papagájnak és a három teknősnek, aztán felvilágosítottam, hogy nem maguktól vannak itt, akkor elkomorodott.

Reggeli után megnéztük a mellettünk levő ferences kolostort, amit még Pizzaro alapított. (Ja egész Limát Pizarro alapította. Ő nyomta le az inkákat, ő volt a fő conquistador, az első alkirály, míg meg nem ölték. A spanyol királyság egész dél-amerikai növekedése innen Limából indult.)
Ferencesek. Szép kolostor, ahol utunk eddigi legunottabb vezetőjét kaptuk. Sajnos csak ennyi maradt meg a helyből. Ja és a kálvária állomásait bemutató hatalmas festmények, amelyek Rubens iskolájából kerültek ki.
A Plaza de Armas:
Utána megnéztük a főtéren a katedrálist is (Catedral de Lima), ahol Pizarro van eltemetve.
A fő hepaj itt az volt, hogy évszázadokon át egy katona holttestét tisztelték, és csak valamikor a 20. században jöttek rá, hogy Pizarro teste ( a feje valahogy külön volt, de az is meglett) máshol van, de most végre a saját megérdemelt szarkofágjában pihen. Nem értem pontosan hogyan, de Pizarronak volt egy spanyol felesége is, meg az utolsó inka uralkodó lánya is az övé volt. A családfa is két leszármazási ágat mutatott. Lehet a spanyol felesége meghalt a második előtt?
Pizarro sírja:
A katedrális megtekintése után, Nóri még kinézte a Larco múzeumot, ez volt a délutáni program.
Rafael Larco Hoyle, a múzeum névadója gazdag ember lehetett. Ezt a múzeumot 25 éves korában alapította, egész életében a spanyol időszak előtti indián kultúrák cserép és textil kultúráját kutatta. Ez engem annyira nem hozott lázba, egészen addig míg nem láttam a múzeumot. Larco több tízezer edényt gyűjtött össze a második vh előtt, amiből aztán a mai napig legpontosabban sikerült felrajzolnia a különböző perui kultúrák egymásra épülését és fejlődését. Több kultúrát ő maga fedezett fel a leletek alapján. Lenyűgöző, hogy cserépedényből mi mindent ki lehet hozni.

A prekolumbiánus kultúrák három világban hittek: a föld alatti világ jelképe a kígyó volt, a földi világ jelképe a macskafélék, az ég világáé pedig a madarak.
A leginkább azokat az isteneket tisztelték, melyek kinézetükben mind a három világ jellemzőit hordozták.
A prekolumbiánus időszak tipikus motívuma, hogy egy emberalak egy őzt cipel a vállán. Ezt a spanyol hódítás után felváltja az a motívum, hogy egy erős ember egy macskafélét cipel. A macskafélék ugye a földi világ istenét jelképezték, tehát ezekkel az új motívumokkal átvitt értelemben a spanyolok győzelmét jelenítették meg a helyi istenek felett:
A spanyol uralkodók, hogy legitimálják hatalmukat, magukat is szerepeltették az inkák családfájában. Jobb oldalon V. Károly:
A fejeket gyakran szándékosan betörték, ugyanis a fej deformációja bizonyos társadalmi csoportok megkülönböztetésére használt:
Különböző fejdíszek:
A világ legfinomabb csomózású szőttese:
Egy törzsi vezető:
Ezeknek a kultúráknak a művészetében az is fantasztikus, hogy nem csak a szépet és a jót ábrázolták, hanem a mindennapokat annak minden velejárójával. Itt például egy gnóm szobra:
A múzeum további látványossága volt még a perui szőrtelen kutya. Én nem tudom, hogy ezt a kutyát a jóisten teremtette-e ilyenre, vagy valahogy kitenyésztették, de szegény borzasztó látványt mutat, ugyanis betegesen remeg (biztos fázik) és olyan, mintha valami bőrbetegsége lenne:

Islas Ballestas és a Reserva Nacional Paracas

Ugrálunk az idősíkok között mint Proust (bocsánat). Paracasban még Nazca után voltunk, Lima és dzsungel előtt, de csak most jutottam el, hogy írjak róla.

A busz Nazca és Lima között kérésre megáll a főúton, ahonnan egy taxival bedobhajtuk magunkat Paracasba kb. 20 perc alatt és 12 sole-ért. A turisták két dolog miatt mennek ide. Hogy megnézzék a Ballestas szigeteket, amelyek tele van madarakkal és néhány fókával. Annyira tele van, hogy a mai napig folyik itt a guano bányászat. Most már csak hatévente, de amíg a guanó adta a műtrágya fő alapanyagát (19 sz. vége, ha jól emlékszem), addig komoly vagyonok születettek ebből. Ja, ha valaki nem emlékezne a gimis földrajzórára, akkor a guanó nagy mennyiségű összeszáradt madárszar, ha jól emlékszem magas kéntartalommal. Ballestason olyan hat hét méter magasságban rakódott le, de a hajóból csak annyit látni, hogy minden fehér.
Ja és a madarakat. Humboldt pingvineket, amelynél északabbra (melegebb területen) már csak a galapagosi pingvinek élnek. Voltak még kormoránok (két fajta is, de ezeknek utána kell nézzek, meg valami nagyméretű honos tengeri madár).
A program reggel 8 kor indul, kb 11 ig tart, egy óra oda egy másik vissza és egy óra ott. Ha szerencsés az ember palackorrú delfinnel is találkozik, ahogy mi. A hajók Paracasból indulnak és mennek mint a gép.

Kis szerencsével palackorrú delfinekkel lehet találkozni kifelé menet.

A sziget egy képe

Amiket kínálnak a szigetetek: A Humbold pingvinek
Red footed Cormoran

Peruvian Booby

Inca Tern

Guanay Cormoran

Oroszlán fókák, alvók és


A Reserva Nacional Paracas a legnagyobb félreértés, mindenkit lebeszélek róla, aki gondolkodik rajta. Úgy adják el, hogy itt egy flamingo, ott egy visitor center, amott egy másik madárkülönlegesség, aztán pingvinek is. Ehhez képest szörnyen gyanús lett az egész mikor először álltunk meg és a vezető fosziliákról kezdett magyarázni.


Részemről ez volt legérdekesebb foszilia felfedezés

Ennyit látsz a rózsaszín flamingókból

A szép tengerpartok 1

A szép tengerpartok 2 ( a világon csak 3 helyen van ilyen vörös homok!!!)

Madárszinten volt ez az érdekes csőrű madár. Úgy emlékszem ilyet utoljára Shetland szigeteken láttam

És volt egy ilyen madárraj is

Kb 30 sole-ért a következőt kapja az ember. Összidőtartam: 5 óra. Ebből buszon rázkódás: 1,5 óra, ebéd másfél óra, fosziliák tanulmányozása 0,5 óra. Szép tengerpartokon gyönyörködés 1 óra, birdwatching: fél óra. A visitor centre romokban az utolsó földrengés óta, a flamingókat csak két km-ről lehet nézni, mert különben elrepülnek, stb. Az étteremben horror árak, madár szinte zéró. Ha tengerpartokra vagy kíváncsi, ne hagyd ki, ha madarakra, állatokra, felejtsd el. Érdemes tisztázni előre, mi az utazás eszköze, mert mi egy ócska midi busszal zötykölődtünk. Előttünk négy olasszal, akik közül a főokos – nem viccelek – 11 től 5-ig végigbeszélte az utat. Mit beszélte, magyarázta.

Az egész úgy van kitalálva, hogy a turista reggel lenyomja a hajótúrát, déltől meg a nemzeti parkot, este meg már felkapaszkodik egy buszra Lima vagy Nazca felé. Szállás rengeteg, jó áron, egyben lehet alkudni a hostelre és a két programra, Csak – mondom – a nemzeti park időpazarlás ebben a formában és egyénileg nem tudom, hogyan engedik be az embereket, de nem nagyon, hiszem, hogy beengedik őket bóklászni.