Cuzco

Cuzco annak ellenére is magával ragadó város, hogy Latin-Amerika egyik legnagyobb turistagyűjtőhelye. A legfrisebb Lonely Planet (2010 április) információja, miszerint a múzeumokba csak közös jegyet lehet váltani pontatlan, mert mindenhova van külön belépőjegy is.
A város legjelentősebb látnivalója a katedrális (valójában még két másik templommal egybeépülve), ami tele van olyan jegyekkel, melyekben egyesül az európai katolikus és a helyi indián hagyomány. Bent nem volt szabad fotózni, ezért nincsenek képeink. A belépő helyi viszonyokhoz képest nagyon drága (kb 1000 Ft), viszont megéri, és az audioguide meglepően informatív.
A hagyományok keveredése a legszemléletesebben a katedrális Utolsó Vacsora festményén jelenik meg, ahol az asztalon cuy (aki lemaradt volna a La Nueva Palomino... posztunkról: tengerimalac) van tálalva. Ugyanígy az egyiptomi bibliai jelenteket ábrázoló festményeken a tevék helyett lámák szerepelnek. Ezekkel az apró történelmi torzításokkal kívánta a katolikus egyház meggyőzni a különböző indián népeket - na jó, ennél voltak sokkal durvább módszerei is, de erről majd később.
Szintén a katedrálisban található az első kereszt, ami elérte Latin-Amerika területét.
A templom fülkéit számos Jézus és Mária szobor díszíti, mindnek külön funkciója van. Például az egyik Krisztus-szobor a földrengésektől véd, egy Szent Antal szoborhoz a kiadó lányok imádkoznak férjért, egy másikhoz pedig a fiúk, akikért a lányok imádkoznak, hogy szabadítsa meg őket a lányoktól.
A Mária szobrok mind háromszögletű ruhákat viselnek, melyek hivatalosan a Szentháromságot, a helyiek szemében viszont Apu-t, a hegyek istenét idézik.
Elképesztő keveredése ez a hódítók és meghódítottak kultúrájának.
A katedrális egy külső részlete:
A katedrális és a főtér az Inka Múzeum felől:
Az Inka Múzeumtól sokat vártam, de sajnos csalódás volt. A kiállított anyagok jók, de semmiféle érdemi magyarázat nem kíséri őket. Úgyhogy sajnos be kellett érjük azzal, amit a Museo Larcóban tudtunk meg Limában. Úgy jöttem el Peruból, hogy néhány alapvető kérdésemre nem sikerült választ kapnom az inkákról, úgyhogy ha valaki véletlenül ennek a témának a szakértője, kérem jelentkezzen!
A legérdekesebb momentum számomra az inka "nemzeti" ébredés a 18. században, illetve ahogy az inka történelem meghatározó pillanatai megjelennek a szőttesek mintáin (például ahogy négy stilizált ló között áll egy emberalak azt jelképezi, amikor az egyik lázadó inkát a spanyolok négyfelé szaggatták lovakkal).

Egy hideg és semmilyen szálláson aludtunk de szép házban,
viszont a közeli Kukuly étterem a maga egyszerűsége mellett is felülmúlt minden várakozást. Furcsa, helyi cereáliákból készült leves és valami pörköltféle volt a napi menü kokateával 2 dollárért, az étterem fahéjas tejberizse pedig egyszerűen felülmúlhatatlan.

Sajnos itt újra meg kell, hogy ragadjam az alkalmat, hogy árulkodjak a nép nénikről. Amikor Peruról és Bolíviáról nézeget képeket az ember, gyakran lát rajta mosolygó és nagyon vendégszeretőnek kinéző nép néniket. Azonban a valóság az, hogy ezekért a mosolygós képekért fizetni kell. Egyébként nem mosolyognak a turistára, hiába élnek sokan belőlük, gyakran nem válaszolnak a kérdésekre, vagy csak nagyon vállvonogatva.
Egyébként két fajta népi néni van: a megélhetési és a sima. Simából rengeteg van, ők tényleg ilyen ruhákban nyomják egész életükben. A megélhetésiek egész nap egy babalámával róják az utcákat turistákat keresve, akik jó pénzért lefényképezkednek velük.
Nekem is kellett egy ilyen kép, úgyhogy beálltam a sorba. Kérdeztem előre, hogy mennyibe fog kerülni, mondták, hogy "önkéntes hozzájárulás". A kb. 5 mp-es munkájukért adtam 2 dollárt, de nagyon húzták a szájukat. Ja igen, a legdurvább az, hogy olyan félelmetessé, kicsit agresszívvé válnak, amikor nem elég nekik a lóvé.

Ugye milyen szép képek? Most mondhatnám, hogy mekkora autentikus élmény volt, de sajnos nem. Csak egy újabb turistacsapda.
Néhány megjegyzés még ehhez: én megértem, ha averziójuk van a fehér emberekkel kapcsolatban, hiszen kiírtották és meghódították őket. Viszont kérdés az, hogy ezek a nénik mennyire vannak tisztában a történelemmel. Ugyanakkor a másik oldalról a rettenetes turistacsürhe láttán valahol megértem őket. Számos turista dzsungelharcos ruhában nyomja a perui nagyvárosokban, és látszik rajta, hogy halál komolyan azt hiszi magáról, hogy ő most felfedezi ezt az elfeledett kontinenst a macsetejével, amit egyébként több tízmillió ember látogat meg évente. Persze mindkét oldalon vannak kivételek. És nagyon érdekes, hogy a helyi férfiak általában sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek, mint a nők. Biztos többet kéne, hogy tudjak a kultúrájukról, hogy értsem ezt a nagy különbséget.

WP: Még annyit fűznék hozzá, hogy életem egyik legviccesebb vagy inkább leggiccsesebb WC huzatát találtam cuczoi szállásunkon. A rózsaszín szín azt illemhelyen már eleve nevetésre ingerlő, de azok az aranyos apró minták vagy masnik tényleg az ízlésficam magasiskoláját jelentették :)

Machu Picchu képekben

Napfelkelte Machu Picchu felett
A romok a háttérben a Wayna Picchuval, ahova még felloholtunk
Egy közeli kép a Wayna Picchuról a romokról
Gyönyörködünk a kilátásban, lábunk alatt a Machu Picchu
Egy kolibri a fán pihen. Ezeket a madarakat először a hangjukról lehet megismerni (ez talán nem újdonság) Aztán ha türelmes az ember, a madarat meglátja. Reptében lefényképezni, cask úgy menetből amatőr felszereléssel (minek nevezzem a Canon EOS 500D-t a régi 75-300-s USM objektívvel), szinte lehetetlen. Olyan mint a Machu Picchu, a képek igazán nem adják vissza, élőben kell látni :)

A Wayna Picchu tetején nagy volt a forgalom, mindenki a sziklacsúcson akarta kipihenni magát, enni, cigizni, stb, úgyhogy Nóri egy kicsit lejjebb pózolt a túloldal felé.
Ez látszik Aguas Calientesből, ha a hegy felől jövünk vissza. Februárban ez az üres folyó kilépett a medréből.

Machu Picchu avagy roham a hegyre

Az egesz a napfelkeltevel kezdodott. Nori szerint a napfelkelte csodalatos lehet a hegyen, a romok kozott. Az utikonyv is ezt irta, azzal megspekelve, hogy korai indulassal lehet elkerulni a tomeget.

A hajnali indulas mellett a fo erv megis az volt, hogy a Machu Picchu fole magasodo Wayna Picchura csak ketszer 200 embert engednek fel, meghozza az elso negyszazat. Ez sok turista gondolatat mozgatta meg, de az enyemet talan nem ugy mint az oveket.

Ha az elso negyszazban benne akarsz lenni, akkor a kovetkezo dolgok tortennek veled.

Felkelsz valamikor 2.30 es 3.oo kozott, hogz 3.30 kor biztosan elindulj szallasodrol a gyalogosveny also bejaratahoz. rovid 20 perces seta utan a vaksotetben eljutsz ide es azt tapasztalod nem keltel fel eleg koran, de az elso 100-ban meg benne vagy. A kapu csak 4.3o nyit, ugyhogy fel orat acsorogsz a hidegben, vagy ulsz a koveken (vagy cigizel)

4.30 kor elindul a tomeg es jon a legoruletesebb resz. Kb egy orat kell felfele gyalogolni, de nevezzuk inkabb lepcsozesnek. Vak sotet van tovabbra, mindenki fejlampaval a fejen megy (kiveve engem), porszag, botorkalas, morgas, nem igazan latod hova lepsz, csa leszegett fejjel mesz.

Az elso 10 percben meg megy a versenyfutas, hatulrol jonnek elore az igazan elszantak, a gyorsak, a megszallottak, vagy akik elaludtak az indulast. Mindenki izgul, hogy benne legyen az elso negyszazban, bar nagyreszuk nem tudja mi var majd a Waya Picchu-ban. De valami biztos amiert erdemes ez a hajnali rohanas.

Fel ora mulva beall a tempo. Az emberek lassan rajonnek, hogy a hidegre kicsit tuloltoztek magukat es egyre gyakrabban allank ki egy kis atoltozesre. Kis csoportok alakulnak ki, mar nem beszelget, jopofazik senki, csak zihalas hallatszik (vagy csak magamat hallottam).

Utolso 30 perc. Jonnek a kiallasok, pihenesek. Ebben en is peldat mutatok. Nori lelassul, de elottem megy es kisebb rajnak lesz a vezetoje, akiknek jol jon, hogy valaki mer lassu lenni elottuk, es nem elozik meg.

Utolso 20 perc. Ja nem egy ora alatt lehet felerni, hanem egy husz. Meg sotet, nem latod hova fogsz erkezni. Szimplan nincs levegom. Ragyujtanek.

A tomeg felert. Ujabb sor keletkezik, mert a Machu Picchu csak 6 kor nyit. Van meg 10-20 perc megszaradni, fagyoskodni. Mar vilagosodik. Mennek az orok vegig a soron, mindenkit kerdeznek, 7 kor vagy 10kor akar menni a Wayna Picchura. Mi a 7 orasat akarjuk. Pecset jon, eloszor vagyunk nyugodtak reggel 3 ora ota.

6 kor nyitas, egy orat boklaszunk a romok kozott, latok fecskeket, a taj, az epitmenyek lenyugozo. Elkepeszto mennyi munka, emberi ero lehet benne (Kepek, meg a helytortenet majd a kovekezo posztban)

6.40-re a Wayna Piccchu bejaratahoz erunk. Nem tudom, hogzan, megyek a Nroi utan, ugy tunik o felkeszult az utra. En csak megyek mint egy robot. Ujabb sor. 7 kor kapunyitas, bejutas egyenkent, nevet fel kell irni. Ugy tunik mintha napi ketszer 400 lenne a max embertomeg, de nem emlekszem pontosan. Feleslegesen rohantunk volna? Kozben felkel a nap. Lattam mar szebbet, ezert kar lett volna feljonni.

7.15kor bent vagyunk. Nem hiszek a szememnek. Egy iszonyu meredek nagy hegy van elottunk. Uristen, ujbol maszunk? Rohoges helyett csak vinnyogni van eronk. Nekivagunk.

Kb 2 ora alatt erunk fel, pedig csak 200-300 metert kell masznunk szintben. A lepcsok a kobe vesve, eleg meredek, nem szegyellem gyakran megallunk.

Fent vagyunk. A kiltas pazar. Reggelizunk Machu Picchu-val a labunk alatt. Ja, az utikonyv szerint nem lehet muanyag palackot es kajat felvinni (uveget, termoszt lehet), de ez most mar nincs igy. Egy egycsucson vagyunk korbeolel a szel a faradt turistak lihegese, esetleg labszaga. Meg egy par meter csucs, ahol mint kecskek szokellunk sziklarol sziklara. Nagy a forgalom, mindenki a csucson akar napozni, kipihenni a maszast. De mi nem vagyunk tursitak, felrehuzodunk es azert is a tuloldalon szivjuk magunkba a hely szellemet.

Ennyi volt, ezert rohantunk. Megerte a latvanyert is, a hangulatert is, es persze a fizikai erofeszitesert is. Nori mindig belerangat ezekbe, de a vegen mindig orulok, hogy megtettem. Ez a hajnali rohanas a soteteben mar sok lenne 10 ev mulva. Azon viccelodunk, hogy talan en vagyok az elso Bechtereves magyar gerincbeteg ezeken a Picchukon.

Lefele lepesben jovunk, meg rosszabb a palya (egy ideig korforgalom van, annyira szuk az ut). Nori terde rossz, o mindig a lefele utakat szenvedi meg. nem baj, igy marad idom lefenykepezni egy kolibrit. Egy ora alatt lent vagyunk. Felulrol mindent lattunk Machu Picchurol, meg egy kicsit a romok kozott is boklaszunk. A bejarathoz kierve jon meg a feketeleves, a het dollaros lefele jegy.

Indulunk, ehesek vagyunk, de Nori meg megnezne egy muzeumot es pillango farmot, ami negyed uton van. Buszrol leszallunk, pillangofarm, de engem mar nem nagyon erdekel. A muzeum kozel es draga, Nori kihagyja, en meg sem probaltam bemenni.

A kis kitero miatt mar csak egy ujabb 20 pperces seta var rank vissza Aguas Calientesbe. Nem baj. Gzors ebed, vissza a szallasra a hatizakokert es fel a vonatra.

Nori - egyem a szivet - kiveri a hisztit a vasutasoknal miutan kiderul, hogy a 50 dollaros jegyunkert cserebe egy labtoro szukossegu helyet kaptunk a vonaton. Mukodik a dolog, atulunk a masik felures kocsiba es irany Ollantaytambo. Csak most vesszuk eszre, hogy ket oraig tart a 45, igen negyvenot kilometeres ut.

Ollantaytamboban kifogjuk a leglassabb kisbuszt ami Cuzcoba indul, a vezeto szerintem rovidlato ugy kapàszkodik a kormanyba. 2 ora mig felerunk, hogy aztan megterjunk valami olcso szallason.

Ez volt tegnap.

Lima- Cuzco - Aguas Calientes

Ejszaka sikeresen vissztertunk a dzsungelbol, vissza a szallodaba. A kovetkezo delelott a pihenessel es blogirassal telt. Du. 2 kor indult a busz Cuzcoba. 20 ora egy viszonylag olcso, 30 dollaros tarsasaggal. Az ut esemenytelen volt a mellettunk ulo nemet csaladtol eltekintve, akiknek feltetlenul nemetul kellett meset olvasniuk a gyerekeiknek, mikozben ment a film.

Masnap 11 kor erkeztunk Cuzcoba es egybol attaxiztunk egy masik allomasra 3 solesert. Itt egy masik buszba szaltunk ami elhozott Ollantaytambo-ba 10 solesert (2 ora). Itt pedig felszalltunk a Peru Rail vonatara, ami elhozott Aguas Calientesbe (masik 2 ora), ami a Macchu Picchu laba alatt fekszik. Ez a legolcsobb megkozelitesi modja a helynek, a draga resz a vonat, ami attol fuggoen, hogy mire kap jegyet az ember 30 es 50 dollar kozott valtozik egy utra. Elore kell foglalni, mert ha beesik az ember csak a dragabbik helyre van jegy.

Olcso szallasbol rengeteg van Aguas Calientesben. Kicsit feltunk, mert az utikonyv csak kettot emlit, de azota megszaporodtak a helyek. 10 dollar per fo, ketagyas, wc-s szoba.

A Macchu Picchura a belepo 62 sole diak (nemzetkozi kell, ujsagirot is elfogadnak), 126 a felnott. Peruiak mindig a felet fizetik. Itt a varosban meg lehet venni a jegyet.

A feketeleves es az utolso tetel majd akkor eri a turistat, amikor lejon a hegyrol. Aki faradtan arra gondol majd, hogy busszal teszi, nem gyalog, tovabbi 8 dollart keszitsen a 15 perces utra.

Iquitos

Miután visszaértünk Iquitosba a dzsungelből még volt kb. 3 óránk a városban. Az irodában mellénk rendelték Eduardót, azzal a címszóval, hogy ne menjünk egyedül. Eduardónak elmondtuk, hogy hova szeretnénk menni: az etnográfiai múzeumba illetve egy könyvesboltba. Eduardónál elveszettebb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Szegénynek annak ellenére, hogy iquitosi, halvány lila gőze sem volt arról, hogy éppen hol vagyunk. Egyszer elmentünk egy ház mellett, először azt mondta rá, hogy ez az oktatási hivatal, visszafelé ugyanaz a ház már a kormányzó otthona volt. Az etnográfiai múzeumot természetesen nem találta, ehelyett bevitt minket egy szép házban lévő szörnyűséges kiállításra, ahol műanyagból vannak kiöntve a környékbeli bennszülött-törzsek szobrai, aranyfestékkel lefújva.

Amikor a múzeum vezetője látta, hogy kezdjük elveszteni az érdeklődésünket, hirtelen kihúzta a folyosó közepére az egyik ilyen íjat tartó műanyag bábut, hogy fényképezkedjünk le vele nyugodtan, ingyenesen. Biztos ez a rész szokott a legnagyobb szám lenni a turistáknál...

Ezután következett a könyvesbolt megkeresése. Kb. 20 perc gyaloglás után megkérdeztem Eduardót, hogy még messze van-e? Nem, már csak egy blokk. A következő saroknál mondtuk neki, hogy inkább menjünk taxival. Miután Eduardo megadta a sofőrnek a könyvesbolt koordinátáit, az pont az ellenkező irányba indult el, mint amerre addig mentünk, és kb. 10 perc után oda is értünk...

Ez a szegény Eduardó valami olyan alázattal viseltetett felénk (látszott rajta, hogy még hozzánk szólni is félt), hogy pár pillanatra – akaratunkon kívül – igazi kaucsukbáróknak érezhettük magunkat. Iquitos ugyanis az 1800-as évek második felében a brazil Manaus-szal együtt hihetetlen gazdagságra tett szert a kaucsuknak köszönhetően. Ez egészen eddig tartott, amíg nem csempészték ki az Amazonas medencéből a kaucsuk magjait. Ekkor elkezdték termeszteni Délkelet-Ásziában is, ami sokkal jobban megközelíthető volt Európából mint a dél-amerikai dzsungel.

A kaucsukbárók házai a régi idők fényét idézik. Ma a katonaság használja őket egytől egyig.

Iquitosnak egyébként 300.000 lakosa van, és csak repülővel közelíthető meg.

A városban kocsik nincsenek, a helyiek motorral közlekednek, és triciklikkel.

Ez itt a helyi piac.

Elég szörnyű volt a látvány, kibelezett teknősbéka meg mindenféle állat szúnyogok és egyéb ízeltlábúak hadával lepve. Csak remélni tudtam, hogy az étterem, ahol előtte ettünk nem innen szerzi be a hozzávalóit.

Teknősbékatojás:

Kilátás a folyóra:

Iquitos szerintem egy rossz levegőjű, kellemetlen város, szerencse, hogy nem töltöttünk itt több időt.

Éjszaka a dzsungelben

Mindössze két fokra az egyenlítőtől a napszakok hosszúsága teljesen egyenletes. Reggel hatkor kel a nap és este hatkor nyugszik. A programok viszont nem érnek véget a napnyugtával, ugyanis a fél dzsungel ilyenkor kel csak életre igazán. Az éjszaka a dzsungelben az az élmény, amit nem lehet megosztani, csak át lehet élni. Ott kell lenni, mert semmilyen kamera nem képes visszaadni a hangulatot.

Az idő hűvöskés, a csónakban 2 vezető és 4 turista. A kerozinlámpákkal megvilágított lodge gyönyörű látvány a vízről, de ahogy távolodunk egyre elkopnak a fények és csak a csillagos ég marad, a tejút a magasban és a vezetők lámpája, amivel pásztázzák a vizet kajmánokat keresve. Ilyenkor sincs csönd, sőt, kifejezetten sok a hang: főleg békák és madarak hallatszódnak, a vízből kisebb-nagyobb halak ugrálnak ki. Olyan gyógyító hangzavar ez, hogy az ember azt érzi, ha eddig bármi baja is volt, az most mind elmúlik, és a helyére befészkelődik valami földöntúli nyugalom.

A gyalogtúra a dzsungelben éjszaka már messze nem ilyen kikapcsoló. Roberto megszervez egy kisebb csoportot a túrára, de csak én jövök el. Ketten megyünk be a dzsungelbe, elkísér minket Paulina, a macska. Néha elfelejtem, hogy ott van ő is, hallom, hogy valami nagyobb állat lopakodik a háttérben, hátranézek, visszanéz rám egy világító zöld szempár... A frász rámjön, aztán leesik, hogy csak a macska. Kb. 150 különböző molyfaj akar a számba repülni, tetszik nekik a fejlámpám fénye. Miközben Roberto vágja a machetejével az utat, mindenféle szörnyűséget vizionálok. Hogy megtámadja egy jaguár és én ott maradok a dzsungelben tök egyedül, mindenféle támpont nélkül. Vagy hogy belém harap egy kígyó és ott halok meg. Ez a kis ember valami elképesztő magabiztossággal tájékozódik éjszaka is. Nem ösvényen megy, és nem egy bevett úton, mindig a hangokat követi – mégis minden pillanatban pontosan tudja, hogy hol van, pedig abszolút semmi támpontja sincsen: nem látszik az ég, mert eltakarják az óriási fák, fényforrás pedig sehol sincs a közelben.

A dzsungel könyve

A négy nap alatt, amit a dzsungelben töltöttünk, körülbelül 8 dzsungeltúrán vettünk részt, földön, vizen, nappal és éjszaka.
Rengeteg állatot láttunk, sokat sikerült lefényképezni, sokat nem. A dzsungel állatai állandóan vándorolnak élelmet keresve, így újra és újra meg kell találni őket a vezetőknek, nem nagyon van olyan, hogy egy helyen többször is lehet látni ugyanazokat az állatokat.
Ebbe a posztba minden lencsevégre kapott állatot beteszek, kivéve a madarakat, akik majd egy külön posztban lesznek.
Gyakran ilyen törzseken kellett átkelni:
Itt egy kis állatka néz ki az odúból, azt hiszem ez a yellow-necked brush-tail rat:
Itt denevérek ülnek a fán:
Itt pedig behatoltam a denevérek odújába és készítettem egy közelit Denevér Daniról:
Útközben a mérgesbékák völgye felé összetalálkoztunk Dorillával, a gyapjasmajommal. Integetett, hogy vegyük fel a hajóra:
Dorillát a lodge vezetői mentették meg. A feketepiacon árulták még babakorában, ők megvették, és a lodgeban két évig nevelték, majd szabadon eresztették a dzsungelbe. Dorilla azóta egyedül él, és mindig várja barátait a lodgeból. Ilyenkor a vezetők hoznak neki narancsot, banánt és almát, Dorilla beugrik a csónakba, és felfal mindent amit adnak neki és amit talál. A vezetők szétosztották köztünk a gyümölcsöket, így mindenkinek volt alkalma adni neki.
Miután jól belakmározott, Dorilla elfáradt és kicsit megpihent:
Más majomfajtákat is láttunk. Ez itt a pigmy marmoset:
Ez pedig az owl monkey:

Szintén a békavölgy felé a hajótól kb. 2 méterre vettünk észre egy faágra tekeredett kígyót. Amikor már nagyon közel mentünk hozzá és elkezdtünk sikítozni, hihetetlen sebességgel elmenekült:
A békavölgyben rengeteg miniatűr mérgesbéka lakik. Roberto ezeket tényleg a semmiből találta meg.
Peti az én gépemmel készített egy elképesztő képet egy békáról, aki éppen fejest ugrik a vízbe, de ez egyelőre cosmic top secret. Reméljük majd a National Geographicban láthatjuk viszont : )

Roberto az utolsó nap még elvitt kettőnket egy vízitúrára. Megígérte, hogy talál nekünk egy lajhárt és egy hódot. Lajhár Lajossal valóban össze is találkoztunk. Éppen egy fa ágán pihent, és relaxált:
De miután meglátott minket, elkezdett "menekülni":
És hódot is láttunk, aki először a vízben úszkált, majd jól megmutatta magát a parton:
A dszungelben a fák elképesztő védekezési mechanizmusokat fejlesztenek ki:
A gyökerek is nagyon szépek:
Ez egy nagy fikusz törzse:
Egy másik óriásfa alulról:
Ez itt egy jó nagy pillangó közelről:
És egy nagy moly:

Roberto, a dzsungel fia

Érkezéskor minden csoporthoz hozzárendelnek egy vezetőt. A mi eredeti vezetőnknek, Fernandonak mégis a paranormális csoporttal kellett mennie, így valahogy spontán összekeveredtünk Robertóval, a dzsungel fiával (csak én hívom így). Először a canopyn találkoztunk vele, és a közös szimpátia oda vezetett, hogy az utolsó két napban exkluzív vezetőnk lett, hárman jártuk vele a dzsungelt.

Roberto szülei a dzsungelben éltek. Ahogy egyre közeledett az idő Roberto megszületéséhez, tervezték, hogy elmennek Iquitosba, azonban Roberto – és így utólag egész biztosan szándékosan – a dzsungelben akart megszületni. Hét hónaposan jött a világra, a dzsungel közepén. Nem volt szükség az orvostudomány vívmányaira, mert a dzsungel is megfelelő inkubátornak bizonyult. Roberto majmok, orchideák, broméliák, jaguárok, madarak, hüllők és pókok között nőtt fel, az őserdő az otthona, úgy ismeri, mint a tenyerét. Először vadász volt, majd felvették a céghez, és három testvérével együtt (összesen 11-en vannak) vezetőként dolgoznak itt. Elképesztő képességekkel van megáldva, nem csak hogy névről ismer minden állatot, hanem hangjukat is képes utánozni, legyen szó hódról, madárról vagy majomról. A madarak válaszolnak neki az erdőben; ahol a város emberei csak méregdrága North Face cipőikben élnek túl, ott ő mezítláb is boldogul.

A dzsungel egyik legfőbb jellemzője a kamuflázs, vagyis általában minden élőlény arra törekszik, hogy a lehető legjobban elrejtőzzön és belesimuljon a környezetbe. Ez egy öntörvényű világ, ami a kívülállók vak szeme előtt zárva marad. Aki nincs megáldva a látás képességével (ami egyébként elég gyorsan tanulható) az szinte semmit sem lát itt, csak a növényeket. Roberto viszont egyfajta közvetítőként a dzsungel és a külvilág között helyettünk figyelt, és csak oda kellett néznünk, ahova mutatott. Elképesztő távolságokból szúrt ki állatokat, saját bevallása szerint a hangjuk alapján, de szerintem a legtöbb esetben ez intuíció volt. Egyszerűen érzi, ha egy állat van körülötte.

Apró termetű ember, mindig mosolyog és kedves, jobb kezéből egy pillanatra sem kerül ki a machete. Felesége és két gyereke Iquitosban él, a fizetését ők veszik fel a cégtől a városban. A cég egyébként sokáig járatta angol órákra, így az összes madárfaj nevét (kb. 600 faj él errefelé) angolul is tudja. 36 éves, de kb. 45-nek néz ki. Sokat tanultunk tőle, vacsoránál Petinek mindig segített feljegyezni az aznap látott madarak nevét. A negyedik nap azon vettem észre magam, hogy én is elkezdtem látni (persze szigorúan szemüvegben). A gallyak mögött magamtól is észrevettem néha egy-egy rejtőzködő állatot.

A canopy kötélpálya

Kb. egy órányi dzsungelsétára a lodgetól egész különleges élményben lehet része a magasságtól nem irtózó vendégeknek. Egyébként minden kirándulás gumicsizmában történik, ugyanis gyakori, hogy 10-20 centis sárban kell gázolni. Néhol, különösen a lodgehoz közel van kitaposott ösvény, de leginkább az érintetlen aljnövényzeten botorkál a csapat (7-8 ember a vezetőkkel együtt): óriási gallyak, fatörzsek keresztezik az utat, néhol egy fatörzs szolgál hídként a mocsáron át.
A kötélpálya 40 méteres magasságban van, két úton lehet feljutni az első platformra: vagy felmászik az ember saját erejéből (hegymászó felszereléssel, mászógéppel), vagy felhúzzák a vezetők (nagyon örülhettek a vékony bennszülött srácok amikor megjelentek a 130 kiló fölötti paranormális hölgyek. Na jó, azért én sem voltam semmi, elég lassan ment a dolog :). Én azt hittem, hogy már megedződtem a csillebérci kalandparkban, de mégsem. Megpróbáltam ugyanis az önálló erővel történő felhúzódzkodást, de az első 20 centi után beláttam, hogy 40 méter felfelé igencsak meghaladja képességeimet.
Úgyhogy felhúzattam magam én is, ez a csúnya igazság. A platformok a helyi emberek által szentként számon tartott kapak (így van magyarul?) fa tetején találhatók. A sámánok amikor rosszat vagy jót akarnak tenni valakivel ide jönnek rituálisan megkérni a fa szellemét, hogy teljesítse akaratukat. A platformokról csodálatos kilátás nyílik a dzsungelre, a kötélpályákon lecsúszva pedig igazi majomnak érezheti magát az ember.

Azért elég félelmetes az elrugaszkodás a platformról, valamint az is, hogy a platformok a fákkal együtt mozognak ahogy fújja őket a szél és ahogy rájuk nehezedik a másik oldalon éppen leugró ember súlya. A harmadik kötélpálya után egy hosszú kötélen kell leereszkedni oda, ahova tartozunk: a földre.

A Tahuayo-Thamsicayo lodge és az Amazonia Expeditions

Még valamikor májusban két vizsga között kezdtem böngészni a netet dzsungel ügyben. Horribilisnek tűntek az árak és nem nagyon igazodtam el a különböző ajánlatok között. Írtam több cégnek, volt, aki válaszolt, volt aki nem. Az Amazonia Expeditons egyből kitűnt a dzsungeloperátorok tömegéből, azzal, hogy minden e-mailemre kb. 10 percen belül választ kaptam, illetve hogy egyből kaptam egy verhetetlen születésnapi dealt, lévén, hogy csak augusztus 3-ra volt szoba. Később kiderült, hogy Paul Beaver, akivel leveleztem, egy biológus, aki valamikor az 1980-as évek közepén alapította a lodge-ot. Ökoturizmussal foglalkozik, fiatalon egy önkéntes program keretében hosszabb időt töltött a dzsungelben, és olyannyira magával ragadta a vadon, hogy elhatározta, megmutatja amerikai honfitársainak az őserdő valóságát.

Már a Paul-lal való levelezésből érződött, hogy valami nagyon jó készül, de amiben részünk volt négy napon át, az azt hiszem minden képzeletet felülmúl. A lodge leglényegibb tulajdonsága, hogy a dzsungelben van. Nem valami parasztvakító kamuvadonban, hanem a dzsungelben, 140 kilométerre Iquitostól.

A lodge cölöpökre épült, kb. 3 méterrel elemelve a földtől.

Összesen 16 szoba van itt, bungalószerű épületek, folyosókkal összekötve.

Mivel az egész cölöpökön áll, többször érződik, ahogy a szoba vagy például a WC kicsit beleng – nagyon szórakoztató. A szobánk a 8-as, két egyszerű baldachinos ággyal.

A lodge egész szerkezete szellős, minden helység felső része nyitott, viszont a szobák és a közösségi helységek mind teljesen be vannak fedve szúnyoghálóval. Van egy nagy étkező, egy konyha, ahol szakácsok készítik a reggeli ebéd és vacsorát, egy függőágyszoba és egy nappali. Mind nyitott, világos helység. Áram és világítás nincs (valószínűleg megoldható lenne, de a cél itt a dzsungel megtapasztalása, úgy, ahogy az van), naponta két óra van, amikor az elektromos kütyüket a laboratórium szobában fel lehet tölteni. A világítás hiánya csak elsőre ijesztő, hamar hozzászokik a szem az éjszakai félhomályhoz. Amikor sötét van kerozinlámpák világítják meg a folyosókat és a közös helységeket, olyan látványt idézve elő, aminél elképzelni sem lehet romantikusabbat és hangulatosabbat.

Az egész építmény a folyóra néz, háta mögött pedig egyből kezdődik a dzsungel. A fő folyosókról egy móló vezet a folyóhoz, felette egy hinta, kb. 15 méter magasságban felfüggesztve.

A lodge-nak a humán személyzeten kívül három állandó lakója van. Pedro, a papagáj, Paulina, a macska, és a paka. A paka egy nagyon érdekes állat, a nyúl, a hörcsög és a kutya keveréke. A dzsungelben sokan tartják háziállatként, annak ellenére, hogy nocturno, vagyis csak éjszaka aktív. Pedro, a papagáj a legnagyobb szám. Makacs állat, mindenről megvan a saját véleménye és határozottan megítél minden turistát, akivel találkozik. Ha valaki szimpi neki, karmainak kinyújtásával jelzi, hogy fel szeretne mászni rá. Ha nem szimpi, akkor felé kap a csőrével. Én azon kiválasztottak közé tartoztam, akik szimpatikusak Pedrónak, így az a megtiszteltetés ért, hogy felmászott a vállamra.

Egész sokáig hordoztam magamon, míg nem jelzett, hogy le akar jönni.

Papagáj Pedró vagyok, üdvözlöm a magyar olvasókat! Várom önöket szeretettel a dzsungelbe!

Pedrónak a városi papagájokkal szemben, akiknek megcsonkítják a szárnyukat azért, hogy ne repüljenek el, nincs levágva a szárnya, viszont nem fűlik a csőre a repüléshez, ugyanis lusta. Inkább mászik és totyog, ami meglehetősen viccesen hat egy a repülés képességével megáldott teremtménytől.

Napi háromszor van étkezés, amikor kész az étel, a séf megkongat egy dobot, mire mindenki összegyűlik az ebédlőben. Az ételek szigorúan helyiek, és kifogástalan minőségűek. Sok az ismeretlen íz, amiről az ember azt hinné, hogy édes, az sós és vice versa: pálmafagyökér káposztaszerűen feltálalva, sült banán, a dzsungel krumplija, a yuka mindenféle formában (egy fa törzséről van szó), édes bundáskenyér, desszertnek pedig mindenféle gyümölcslevek színesítik a választékot, a legtöbbre nem is emlékszem, a legismertebb talán a papaya volt.

A lodge nem csak azért organikus, mert a dzsungelben van, és minden lehetséges módon megpróbál illeszkedni a környezetébe, hanem azért is, mert igyekszik segítségére lenni a helyi bennszülött közösségeknek. Paul felesége maga is iquitosi, így tisztában van az itt élő embereket és a környezetet fenyegető problémákkal. A lodge fő feladata ugyan az ökoturizmus, azonban a másik oldalról rengeteg embernek adnak munkát a környékről. Helyi asszonyok jönnek bárkáikkal minden reggel a tutajra épült mosószobába, és mossák ki a vendégek ruháit. A közelben lévő El Chino faluból felváltva dolgozik egy-egy családfő egy-egy hónapot a cégnek, ezzel kiegészítve a család igen csak csekély bevételeit. A lodge vezetői elkötelezetten tanítják a helyieket a környezetvédelemre, sok vezető korábban vadászként dolgozott, majd felvették a céghez és most maga is az állatok védelmének fontosságára tanítja az ide érkező turistákat. Dolly, Paul felesége megalapította az Angels of the Amazon NGO-t, mely az itt járt turisták adományaiból karitatív tevékenységeket folytat a környéken: egy vak kislánynak visszaadták a látását, számos szülő nőt megmentettek, az elzárt falvakból a betegeket kórházba szállíttatták, nemrég pedig egy iskolát építtettek.

Ez egy szerves egység, amiben mindenkinek megvan a helye, az idetévedő utazó pedig első pillanattól kezdve e nagy család tagjának érzi magát.

Az, hogy ki miért téved erre, meglehetősen változó. Sokan csak sima turisták, mások biológusok és a lodgeban, vagy szintén az Amazonia Expeditions-höz tartozó a folyón felfelé még másfél órányira lévő kutatóközpontban végzik megfigyeléseiket: ki a világon itt a legnagyobb számban előforduló emlősökön, ki a tapírban élő parazitákon, mások pedig a mérgesbékákon. Többen önkéntesek, de például találkoztunk egy férfivel, aki egy chicagoi iskola adminisztrátora, és az igazgató küldte el, hogy mérje fel a terepet, mielőtt ideküldenék egy afféle élő biológiaórára az iskola egy osztályát. Volt egy pár, aki nászúton volt, találkoztunk egy hittérítő csoporttal, de a legviccesebb céllal az előbb már említett zajos amerikai női osztag érkezett. A hölgy, aki idehozta őket ugyanis minden résztvevő gondolatait olvasni tudja. Így ők egy amolyan paranormális közösséget alkotnak, és spirituális felvilágosodásuk céljából eljöttek megkeresni a dzsungel tündéreit és a vadon szellemét. Ebben (lehet, hogy tudtán kívül) segítségükre volt a helyi sámán. Az utolsó estét mindannyian a sámán házában töltötték, és áldoztak az ayawaska (egy hallucinogén növényből készült ital) szellemeinek oltárán. A normálisabb turistákkal azon viccelődtünk, hogy beöltözünk tündérnek vagy a dzsungel istenének (akárhogy is nézhetnek ezek ki), és jól megjelenünk éjszaka a hölgyeknek, ezzel is hozzájárulva spirituális megvilágosodásukhoz. Lényeg, hogy mindenféle indíttatásokból érkeznek ide emberek, de egy közös bennük: mindannyian amerikaiak (kizárólag rajtunk kívül : ).

A szülinapunkon kaptam tortát is:

Ez a szülinap több szempontból is különleges volt, hiszen még sohasem volt szülinapom télen illetve a dzsungelben sem : )

A lodge olyan, mint a földi nyugalom szigete. Semmilyen művi anyagba nem ütközik bele a szem, minden ami körülvesz, a dzsungel adománya. Soha életemben nem éreztem még akkora nyugalmat, mint a függőágyszobában. A himbálózó függőágyból a folyóra nyílik kilátás és az évszázados fákra. Teljes a csend, csak a természet beszél. Békák brekegnek, tücskök ciripelnek és mindenféle madarak beszélgetnek. Becsukom a szemem és a hangjukból látom őket. Mind nagyon különböző: kicsi és nagy, pár centis kolibri és hatalmas keselyű, sárgák, pirosak, zöldek, mind más nyelvet beszélnek mégis együtt élnek. Közben Pedro, a papagáj a fejem fölött ül a szúnyoghálón, először utánozza a madárhangokat, majd mélyen szuszogva ő is elalszik.