Iquitos

Miután visszaértünk Iquitosba a dzsungelből még volt kb. 3 óránk a városban. Az irodában mellénk rendelték Eduardót, azzal a címszóval, hogy ne menjünk egyedül. Eduardónak elmondtuk, hogy hova szeretnénk menni: az etnográfiai múzeumba illetve egy könyvesboltba. Eduardónál elveszettebb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Szegénynek annak ellenére, hogy iquitosi, halvány lila gőze sem volt arról, hogy éppen hol vagyunk. Egyszer elmentünk egy ház mellett, először azt mondta rá, hogy ez az oktatási hivatal, visszafelé ugyanaz a ház már a kormányzó otthona volt. Az etnográfiai múzeumot természetesen nem találta, ehelyett bevitt minket egy szép házban lévő szörnyűséges kiállításra, ahol műanyagból vannak kiöntve a környékbeli bennszülött-törzsek szobrai, aranyfestékkel lefújva.

Amikor a múzeum vezetője látta, hogy kezdjük elveszteni az érdeklődésünket, hirtelen kihúzta a folyosó közepére az egyik ilyen íjat tartó műanyag bábut, hogy fényképezkedjünk le vele nyugodtan, ingyenesen. Biztos ez a rész szokott a legnagyobb szám lenni a turistáknál...

Ezután következett a könyvesbolt megkeresése. Kb. 20 perc gyaloglás után megkérdeztem Eduardót, hogy még messze van-e? Nem, már csak egy blokk. A következő saroknál mondtuk neki, hogy inkább menjünk taxival. Miután Eduardo megadta a sofőrnek a könyvesbolt koordinátáit, az pont az ellenkező irányba indult el, mint amerre addig mentünk, és kb. 10 perc után oda is értünk...

Ez a szegény Eduardó valami olyan alázattal viseltetett felénk (látszott rajta, hogy még hozzánk szólni is félt), hogy pár pillanatra – akaratunkon kívül – igazi kaucsukbáróknak érezhettük magunkat. Iquitos ugyanis az 1800-as évek második felében a brazil Manaus-szal együtt hihetetlen gazdagságra tett szert a kaucsuknak köszönhetően. Ez egészen eddig tartott, amíg nem csempészték ki az Amazonas medencéből a kaucsuk magjait. Ekkor elkezdték termeszteni Délkelet-Ásziában is, ami sokkal jobban megközelíthető volt Európából mint a dél-amerikai dzsungel.

A kaucsukbárók házai a régi idők fényét idézik. Ma a katonaság használja őket egytől egyig.

Iquitosnak egyébként 300.000 lakosa van, és csak repülővel közelíthető meg.

A városban kocsik nincsenek, a helyiek motorral közlekednek, és triciklikkel.

Ez itt a helyi piac.

Elég szörnyű volt a látvány, kibelezett teknősbéka meg mindenféle állat szúnyogok és egyéb ízeltlábúak hadával lepve. Csak remélni tudtam, hogy az étterem, ahol előtte ettünk nem innen szerzi be a hozzávalóit.

Teknősbékatojás:

Kilátás a folyóra:

Iquitos szerintem egy rossz levegőjű, kellemetlen város, szerencse, hogy nem töltöttünk itt több időt.

Érkezés a dzsungelbe

Kisebb stresszel indult a dzsungelkalandunk, mivel utolsó pillanatban vettük észre, hogy az iquitosi járat indulását áttették reggel hétről tízre. Gyorsan írtunk szervezőnknek, aki azt válaszolta, hogy ha nem érünk oda 12 előtt, csak másnap, augusztus 4-én tudnak bevinni minket a dzsungelbe 3-a helyett.

Limában az időjárást leginkább a tél jellemzi. Sűrű fehér köd ül a városon, 7 fok körül lehet. Amint kiléptünk a repülőből Iquitosban egyből megcsapott minket a trópusi hőség és pára. Bámulatos, hogy mindössze 80 percnyi repülőútra van ez a két város egymástól és ennyire eltér a klíma. Peti volt a felelős a csomagokért én pedig rohantam ki a váróba. Mindenféle irodák várták klienseiket, de a mi cégünktől senki. Érthető, majdnem egy óra volt már, biztos elmentek. Verítékben úszva futottam végig a termet és a parkolót többször, közben taxisok hada próbált lecsapni rám, a fehérhúsú áldozatra. Sehol senki. Visszamegyek a váróba, Petivel lemondóan nézünk egymásra, amikor megjelenik egy kedves figura: Nora and Peter? Sí, sí, nagy a boldogság.

Hamarosan jön Fernando is, a guide, elvisznek minket a cég központjába. Innen gyönyörű látvány tárul az Amazonasra és a rajta folyó hajóforgalomra. Kb. egy óra várakozás után a hajónkhoz vezetnek minket. De sajnos nem vagyunk egyedül. Egy csapat amerikai utazik még velünk, csak nők, mind 130 kiló felett. Nagyon hangosak, bután nevetnek mindenen, mintha a vidámparkban lennének. Egyre megy fel bennem a pumpa, elég keményen beszólok, nem tudom türtőztetni magam (utóbb kiderült, hogy pont egy olyan nőnek, aki nem azzal a csoporttal volt. Másnap este bocsánatot kértem tőle, onnantól mindig mosolyogtunk egymásra). Ahogy egyre mélyebben hajózunk be a dzsungelbe, mellbe vágják az embert a vadon hangjai. Mindenféle ismeretlen állatok adnak koncertet, és közben a visító turisták zaja úgy hat, mint elefánt a porcelánboltban.

Utunk során több kis település mellett haladtunk el:

Közlekedés az Amazonason:

A két part egyre közelebb ér egymáshoz, sűrűsödnek és magasodnak a fák, a napsütést felváltja egy trópusi eső, majd az is elül, és lassan oda is érünk a lodge-hoz.

A dzsungel

Holnap reggel indulunk a dzsungelbe, Iquitosba repülünk és onnan négy órányi hajóútra az Aamazonason leszünk négy napig. Az izgalom megint csak fokozódik, ugyanis a web check-in-nél vettük észre, hogy áttették az indulási időt 06:40-ről 10:00-ra, ismeretlen okokból.
kicsit félünk, hogy mi vár ránk a dzsungelben, nem tudom mi lesz ha valami óriás ízeltlábú megközelít, bár a lényeg csak annyi, hogy Peti kezében ne legyen kés, ha sikítok (ld. a Verfürdő a Fülemile utcában posztot). Nem tudjuk, hogy lesz-e net, vagy kapcsolat a külvilággal, ha igen, akkor próbálunk életjelet adni. Fürödni már biztos hogy nem fogunk, ugyanis a múlt hónapban nálunk vendégeskedő amerikai couchsurfinges világutazók elmondták, hogy van valami hal, ami icipici és beúszik az meber testnyílásain, belekapaszkodik a karmaival a nyálkahártyába és hatalmasra nő, úgy kell kioperálni. Illetve Anyuci is látott egy természetfilmet, hogy az Amazonasban vannak valami átlátszó kis élőlények, amik bemennek a bőr alá és ott lepetéznek meg csúszkálnak mászkálnak....
Na de eme rémségek ellenére nagyon várjuk a dzsungelt, csak jussunk el oda.