Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Copacabana, ahova soha vissza nem térünk

Nóri valószínűleg a jóízű reggel közben, a tojásrántottával szedte be az ételmérgezést, de az is lehet, hogy a déli közösen elfogyasztott sült hal volt a ludas )Nóri most szól, hogy már leírta ezeket).

Szóval a reggeli után kimentünk az Isla del Sol szigetére, amelyet az inkák talán főisteneik szülőhelyének vagy minek tekintenek (itt is mellőzném az útikönyvek által adott leírások reprodukálását). 15 helyi pénzt (kb 2 dollárt) fizettünk azért, hogy hajóval kivisznek minket a szigetre, egy helyen kikötünk, majd onnan átmegyünk a sziget másik részére és megnézzük a romokat. Minden a déli részen. A hajón derült ki, hogy ebben az a biznisz, hogy a hajón majd az egyik arc elkezd győzködni, hogy további 30 pénzért az első kikötési pontból áttúrázhatunk a másik kikötési pontba. Mondom nem kell, de ez tuti, de nem kell, de mindenki jön, kérdem egyedül nem mehetünk, nem mert csak vezetővel lehet menni.
Két órát zötykölödtünk a tavon, már ekkor gondolkodtunk, kell-e ez nekünk. Az összes többi iroda hajója megelőzött minket. Mikor kiszálltunk és befizettük a sziget belépőt, elindultunk szétnézni. A hajón szinte csak turista volt (20 db), más hajók is ömlesztették a turistákat a szigetre, hogy aztán mindenki elszántan nyomuljon fel a „csodálatos” ösvényen. Mi csakazért is megálltunk, és néztük a madarakat. És ott repdestek előttünk a kolibrik. Igen, hihetetlen látvány volt.
Isla del Solról tehát a lényeg, minden vár ott, csak nem a prospektusokban, meg a blogokban olvasott maszlag: Misztikus világ, sajátos szokásokkal és hiedelemvilággal, ami évszázados messzeségben áll tőlünk és európai gondolkodásmódunktól- és egyáltalán nem biztos, hogy a miénk visz közelebb az élet lényegéhez.
Semmi misztikum, semmi hiedelem és ugyanannyira pénzközpontú az élet lényege ott is (annyival, hogy a szolgáltatások színvonala cserébe alacsonyabb).

Délutánra értünk vissza, még egy gyors pizzát benyomtunk, hangosan szólt a Bee Gees. Nekem jó, végre valami nem pánsíp zene és hangos.

Másnap valahogy nem akart felkelni a nap. Nóri az éjszaka egyre többet járt a wc-re, aminek az eredménye egy sikeres hányás lett. Kiszűrtük, hogy valamit bekajáltunk, de Nórin ez sem segített. Láb és oldal görcsei voltak, teljesen összehúzódott. Kb délután 3 ig aludtunk, amikor elmentem felhívni a biztosítóinkat. Rájuk majd még egy külön posztban visszatérek.

Kb 4 kor betaxiztunk a kórházba, ahol kb 5-re Nórit infúzióra kötötték, ahonnan kb 8 kor leszedték. Nekem „csak” lázam és étvágytalanságom volt. Azon a napon kb 3 kekszet ettünk. A nehéz az egészben az volt, hogy Nóri rendkívül ideges maradt betegen, sőt. Hol egy buborék jött a csőben, hol nem csöpögött az infúzió, hol nem tűnt sterilnek a tű, szóval mindig volt valamin aggódni és én meg rohangáltam az ápolókhoz, hogy Por favor, jöjjenek má' mert megint van valami.

Este két lehetőségünk maradt. Maradunk Copacabanan, amíg jobban nem leszünk (max 2 nap), vagy másnap felmegyünk La Pazba és ott várjuk ki a repülőgép indulását.

Az utóbbi mellett döntöttünk, mert már nehéz volt elviselni a szállást. Ha javasolhatom senki ne vegye igénybe a Residencia Brisas de la Titicaca akármit, ami egy Hostelling International emblémával is kelletti magát. A hely a „főutca” végén van, majd a tó partján.

Lássuk mit kínált a hely? Hideg vizet a zuhanyzóban, minden mennyiségben, eldugult wc-t, kifeküdt matracot, amibe ha befeküdtünk, óhatatlanul elkezdtünk csúszni a közepe felé.

Élénk vita bontakozott ki közöttünk, hogy a bolhák vándorló vagy rezidens állatok. Sajnos eredetileg azt hittük, hogy a dzsungelből hozott pókok harapdálják a bokánkat és a seggünket. Aztán a La Pazba való induláskor hirtelen megvilágosodtunk, hogy talán ezek bolhák. A kérdés csak volt, hogy akkor ezek most jönnek velünk La Pazba, vagy ott maradtak Copacabanan. Ez volt a szálló utolsó szolgáltatása, bár elismerem nem volt egy drága hely (9 dollár per éj per két fő!)

La Pazba már a nagy tanulsággal érkeztünk. Bolívia az a hely, ahol a szálláson és a kaján nem érdemes spórolni. Mondjuk eddig is éttermekben ettünk, nem talponállókban, de már annyira szűk a gyomrunk, hogy általában ketten eszünk egy menüt (az is egy gyerekadag).

A másik, hogy nem érdemes 8 meg 10 dollárért (két főre), olyan helyre menni, ahol nincs meleg víz, szar az ágy és még valami gomba vagy bolha is vár.

Betegen úgy éreztük, az utolsó két bolíviai napon megérdemeljük a dőzsölést. Kemény 15 USD per főért van egy szobánk, ahonnan az elmúlt 36 órában kb. 3 órára mozdultunk ki ajándékot venni és reggelizni. Viszont van WIFI, forró víz (ilyen nem is tudom, hol volt utoljára), kemény, kényelmes ágy, tiszta szoba stb.

Persze ez a hely is fennakadt a szigorú Nóri rostán, a hajszál miatt, de erről már volt szó. LINK

A gyomormérgezés kezeléséről teljesen eltérőek a nézeteink. Én „kihordom”, ha kell egy hétig hasmenek, csak teát iszom, esetleg némi kekszet, rizst, de vállalom a folyamatos éhségérzetet. A svéd sarkkutató (gy. k. Bolus Adstringens) néha besegít, de ennyi, más gyógyszer nem kell.

Nóri vagy a szervezete ezzel szemben sokkal türelmetlenebb (ismétlem csak gyomorontás esetén. Azonnal orvoshoz kell fordulni, mindent amit felír be kell szedni, de mellette töltekezni kell legalább finom levesekkel. Így aztán Nóri ezeket az üres napokat még jobban megszenvedi. Ha jól számolom az elmúlt három napban ettünk egy-egy szelet piritost, fél doboz kekszet (azt úgy kellett Nóriba belediktálni), én egy kis csokit és Nóri egy levest ma ebédre. Meg némi tea és víz.

Így pihenünk most La Pazban, amiben semmi szép nincs a fekvésén túl. Hamarosan felülünk a repülőre, ami Paraguayi átszállással Buenos Airesbe visz holnap reggelre. Amire különösen büszkék vagyunk, az utunk soránt talán először sikerült beérnünk magunkat a posztokkal. Hajrá mi.

Copacabana és Nóri sejttudata

Copacabanan vagyunk, ennek is van szép partja, mint a híres brazil testvérének, de ezzel vége is a hasonlóságoknak. A bolíviai Copacabana kicsi, poros, és a Titicaca tó partján fekszik. 3800 méteren, vagy mennyin. Két dolgot szoktak mondani, ha ide készül az ember: a tó a világ legmagasabb hajózható tava, és hogy az ember vigyázzon a magashegyi betegséggel (vagy valami ilyesmi), azaz hogy a nagy magasság miatt, gyakoribb a fejfájás, nehezebben kap levegőt, dekoncentráltabb. Nóri többet tudna erről mondani, mert két napja eléggé kikészült, jókora fejfájásai vannak, lassúbb mint szokott lenni, és hároméves kapcsolatuk alatt most először fordult elő, hogy miután 6.30 kor felkelt, visszafeküdt. Sőt ágyban maradt tízig. Ezt idáig elképzelhetetlennek tartottam,

Éppen reggelizni készülünk amikor Nóri kijelentette, hogy érzi a sejtjeit, amint több oxigén után kiáltoznak. Én idáig csak a hírekből hallottam arról, hogy egyes embereknek van sejttudata, de most itt az élő példa. Nóri olyan mély beleéléssel állította, sőt mutatta, hogy hol kiáltoznak a sejtjei, hogy hiszek neki.

Szóval ez a magashegyi levegő, vagy betegség alaposan lelassítja az embert, vagy legalábbis minket, akik amúgy is 4 hete vannak úton és az „érdeklődési kapacitásuk” alaposan betelt. Eredeti tervünk az volt, hogy innen még megnézzünk újabb két szigetet a Titicacán, aztán elmegyünk La Pazba, ahonnan még befizetünk eg ytúrára Salar de Uyuniba, ami csodálatos, álomszép sósivatag, csupa leg- leg- leg- (Rózsa Gyuri). Picasan meg lehet nézni, tényleg eszement, de nem nekünk. Egyszerűen nem tudunk örömet találni benne jelen állapotunkban :(

Gasztroenterológiai kalandozások Bolíviában

Kicsit előreszaladva az időben, beszámolok az utóbbi két nap fejleményeiről. Még valamikor hét közben megérkeztünk Bolíviába, nevezett Copacabanába, ami egy kis város a Titicaca tó nyugati oldalán. Bár mindenki, aki eddig Bolíviában járt arra inti az utazót, hogy itt nagyon kell vigyázni, mi elég bátran ettünk, a perui tapasztalatokon felbátorodva (a történelmi hűség kedvéért meg kell említenem Peti verzióját, miszerint ő nem evett volna bátran, de én az örökös éhségemmel és kaja iránti vágyammal belekényszerítettem az evésbe). Szóval csütörtökön elég jónak tűnő, sokak által látogatott helyeken reggeli, ebéd és vacsoráztunk.
Péntek hajnal háromkor olyan kellemes érzésre ébredtem, mintha valaki belülről simogatná a beleimet. Hamarosan megindult egy elég félelmetes hasmenés is, állandó hányingerrel, utóbbi csak kb reggel hatra tudott "beteljesedni". Ekkorra már iszonyú hasgörcseim voltak. Először úgy voltam vele, hogy mit nekem egy kis bolíviai vírus, az én szervezetem ezt gyorsan leküzdi. Aztán inkább átadtam magam a szenvedésnek, mert eddigi tüneteim kiegészültek valami eszméletlen izomfájdalommal. 10-es skálán, úgy, hogy 10-es az ájulás, 8-as szinten fájt, állandóan mozgatnom kellett a végtagjaimat, különben teljesen megmerevedtek. Persze tettem óvintézkedéseket is. Először egy kis laza Bolus Adstringenssel próbálkoztam, de szerintem ez csak rontott a helyzeten. Aztán inkább bevettem hányóport, ami pótolja az elvesztett ásványi anyagokat, azt hittem emiatt görcsölök.
Mindeközben Peti valami hihetetlen gondoskodással ápolt, kikísért hányni, keverte nekem a sóoldatokat, mindig mindent előkészített, hogy nekem csak a WC-ig kelljen eljutnom.
Dél körül úgy döntöttem, hogy jó lenne egy kis napfény, menjünk le sétálni! Első körben a recepcióig jutottam, másodikban a legközelebbi kávézóig (kb 25 méter). Innen kb 10 perc után menekültem a fájdalmaim miatt, vissza a hotelbe.
Ekkor vettük észre, hogy Peti sem teljesen ok, bár rajta nem olyan explicit, hanem inkább sunyi módon kezdett kijönni az egész - fáradtság, aléltság, hasmenés stb csak a következő napon.
Már kb. 12 órája tartott ez a szenvedésem, amikor rájöttem, hogy lehet, hogy nem is az elvesztett ásványi anyagok miatt görcsölök, hanem a láz miatt. Basszus tényleg, mind a ketten tök lázasak voltunk! Peti lement telefonálni, szülőknek, biztosítóknak, előbbiek kellően beparáztak (szia Anyuci : ). Ok, ennek már fele sem tréfa, irány a kórház.
Taxis közben együttérzéssel mondja, hogy itt rengeteg turista jár hasonlóképpen, ez kicsit megnyugtat, akkor nem vagyunk egyedül.
A kórházban hamar kiderül a diagnózis: vírusos heveny gastroenteritisem van, benn kell maradjak infúzióra. Peti meg sem vizsgáltatja magát, ekkor egész jól van.
A kb. 10 komponensből álló infúzió 3 óra alatt megy le, minden steril szerencsére, kivéve a párna, amin fekszem, amiről szerintem beszedtem pár bolhát.
18 óra után végre véget érnek a fájdalmaim, óriási megkönnyebbülés.
Közben az egyik nővérke úgy fordítja meg az infúzióstubust, hogy előtte nem zárja el a készüléket, látom, ahogy a levegőbuborék száguld le a csöveken. Pánik. Most akkor meg fogok halni? A cső egy beszögellésénél megáll a buborék, Julian, a gyakorlottabb nővér injekciós tűvel leszívja. Megmenekültem.
A súlyom mindezek következtében történelmi mélypontra süllyedt. Ebben én rögtön megláttam az üzleti lehetőséget, ugyanis Rubint Réka mínusz 5 kg/hét módszerét én mínusz 5 kg/2 nappal tudom verni.
Annyi, hogy kicsit költséges, mert el kell jönni hozzá Bolíviába. Aztán gyorsan eszembe jutott, hogy sokkal költséghatékonyabbá tehető a módszer, ha ellesem a bolíviai éttermek kulináris fortélyait, és az itt tanultak alapján megalapítom a Nóri Update étteremláncot Magyarországon, ezzel kiszorítva Norbiékat a piacról.
Szóval az infúzió eléggé felbátorított, így tegnap el is indultunk La Paz felé (kb 3 óra út). A minibuszon főként népi nénikkel utaztunk, ekkor már újra elég rosszul bírtam a zötykölődést. Illetve gyengeségemhez hozzájárult, hogy kb 2 napja egy falatot sem ettem. Elhatároztuk, hogy dőzsölni fogunk, így eljöttünk egy négycsillagos szállodába, ami kettőnknek 20 dollár. Ez egy megváltásnak tűnik a közös WC-s zuhanyzós, 30 centit besüppedő ágyas copacabanai szállás után. Kb. két óra erőgyűjtés után elhatároztam, hogy most enni fogok. Lementünk az étterembe, elmondtam az állapotomat, mire a pincérek hosszas tanácskozás után egy nagyon egészséges levest ajánlottak. Finom is volt, mígnem meg nem láttam benne egy népi néni kb egy méteres hajszálát. Ezt a látványt a beteg gyomrom nem bírta, így szegény Petinek kellett elvinnie a balhét, én azonnal elhagytam az éttermet.
Eldöntöttem, hogy amíg vissza nem érünk Buenos Airesbe, csak csomagolt kekszeket fogok enni. Este Peti még belém diktált kb. egy negyed zsömlét. Éjszaka tudtunk aludni, de Peti sincs túl jól, mindketten antibiotikumot szedünk, ami eléggé bántja a tök üres gyomrunkat.
Jelenleg olyan állapotban vagyok, hogy ha egy tirannoszaurusz sétálna az ablak előtt, akkor sem kelnék fel. A szállodában ajánlottak egy nagyon érdekes programot ma estére, egy nagyon népszerű bolíviai sportág megtekintését, melynek során népi nénik hajfonataiknál fogva birkóznak, de valahogy ez sem tud lázba hozni. Vagy csak azért mert már lázas vagyok?