A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Chiloé. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Chiloé. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 28., szerda

Chiloé szigete és Chonchi


Chonchi konkrétan rémisztő volt, Nóri meg is ijedt egy picit (N: nem lepődtem volna meg, ha szembejön egy kísértet). Vihar volt, az eső 45 fokos szögben esett, vagy inkább vert, mi reggel 7 óta a buszozástól fáradtan, a faluban egy lélek se, a lámpák himbálóznak, a házak sötétek, lepattantak, a cserepek, a palatetők kopognak a vihartól. Az Esmeralda hostelt keressük, melynek tulajdonosa az utikönyv szerint valami jó fej arc és a legolcsóbb. Mi persze azon aggódtunk, hogy vajon télen nyitva lesz-e, mert az utikönyvek általában a nyári szezonról szolnak (nem véletlenül).

Annyit tudtunk, hogy a tengerparton van a ház. Valami eltévedt lelket mégis találtunk, aki útbaigazított minket.Itt balra, ott jobbra, aztán megint balra. vagy jobbot mondott? vagy balt? Nagy erőfeszítések árán a végén megtaláltuk a hostelt. Sötét utca, sötét végén, latyak, sár, tök sötétség, arctépő szél. A csengő nem működött, kopogtunk, semmi, az egésznek teljesen elhagyatott jellege volt. Nóri a kétségbeesés szélén. Én is, hogy miért hoztam ide. Már indulunk el, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó és egy szakállas arc (a tulaj fia) beinvitált minket.

4000 pesóért (mostantól chilei!) azaz kb 8 dollár/fő ért miénk az egyik kétágyas szoba fürdőszobával. Micsoda luxus. Mint megtudjuk a mostani időszak nem hogy low season, hanem nincs is rá szó. Mi vagyunk az egyetlen vendég jóideje, a hostel gyakorlatilag zárva, szállás van, de szolgáltatás (reggeli, fűtés) nincs. Ok. rendben, megfelel. A tulaj egy kanadai egérszemű öreg hajóskapitány jellegű ember, aki élete során a világ sok helyén megfordult, Budapesten is élt egy évet. A szállást letárgyalva itt a világ végén az afganisztáni eseményekre, a boszniai szerbek jövőjére terelődött a szó. Az úr láthatóan teljesen képben volt a világ dolgairól és Chonchi belső viszonyairól is.

Mivel még csak 9 óra volt, átsétáltunk a közeli Los Tres Pisos étterembe, amitől nem vártunk sokat, csak meleget. Ennek ellenére egy egészen különleges kulináris élményben volt részünk, mert életünk eddigi legfinomabb sós házivaját tálalták előételnek friss kenyérrel. Volt még valami szintén vajszerű dolog, a nevét sajnos nem tudom, de az elkészítését igen: a tojás fehérjéhez hozzáreszelni egy nagyon kis fokhagymát, sót és olajat hozzáadni és az egészet finom habosra verni - ilyen egyszerű, de megdöbbentően finom. Péter lomo a lo pobrét (bélszín tükörtojással), én pedig egy iszonyatos méretű lazacot ettem, és a végén fizettünk 14 dollárt.

A meleg kajával eltelve visszatértünk a hajóskapitányunkhoz, és visszavonultunk a tengeri kilátást biztosító szobánkba. Nóri pánikszerűen félt attól, hogy fázni fog éjszaka, amire minden oka megvolt, tekintve, hogy a szobában egyrészt nem volt fűtés, másrészt az egyrétegű ablakon befújt a szél és beesett az eső. Végülis sikerült kellő meleget biztosítanom Nórinak, 8 pokróc egymásra halmozásával. Látványnak is furcsa volt, de kellett, mert éjszaka csak 7 fok volt a szobában.

Annak örömére, hogy túléltük az éjszakát, Nóri óriási energiával látott hozzá másnapunk megkezdéséhez. A vihar elült, már csak az eső esett és a szél fújt. Nekem is fel kellett vennem az esőkabátom, ami a valóságban szerintem csak valami formára hegesztett nejlonzacskó volt. De Nóri nem engedett, ebben kellett legyek egész délelőtt.

A másnapi világosságban immár teljes mértékben realizálhattuk Chonchi méretét és hangulatát.

Ez az Esmeralda hostel, ehol aludtunk:

Az Esmeralda hostel nappalija:

Utcakép:

Ilyen házakkal van tele a város:

Mielőtt valaki megkérdezné, hogy miért is kellett Chonchiba eljönnünk, a válasz meglepően egyszerű: az előző posztban emlegetett buszúton és az utikönyv szerint is ez az egyik hely, ahol nagy számban vannak madarak. Nem is pontosan Chonchiban, hanem a mellette fekvő szigeten, ahova át akartunk kelni reggel. Két dolgot nem vettünk azonban figyelembe: egyrészt, hogy nincs szezon, azaz nem járnak a kompok se, másrészt, hogy vihar van, és ezért a környéken csak a legelszántabb sirályok maradtak a levegőben.

Így végül a délelőttünket Chonchi látványosságainak a megtekintésével próbáltuk eltölteni. Tekintve, hogy minden zárva volt, végül a Los Tres Pisos törzshelyünkön kötöttünk ki megint, sós vajat reggelizve.

Dél volt, mire búcsút vettünk ettől a feledhetetlen falutól, ahova tudjuk, hogy még visszatérünk egyszer (Nóri: én csak a rémálmaimban). Én különösen is csalódott voltam, mert titkon azt reméltem, itt készíthetek néhány olyan madárfotót, amely méltó lesz az előző posztban emlegetett chilei madárkönyvbe bekerülni.

Visszatértünk Castróba, ami Chiloé sziget központja. Az UNESCO világörökség templom itt is zárva volt. Közben utánanéztem, mitől is különlegesek ezek a templomok. Egyrészt szög nélkül épült fatemplomokról van szó, amelyek külső jegyeiben némi bajor templomépítészeti stílust hordoznak magukon, hála az erre térítő jezsuitáknak. A belsejük, amit sose láttunk, ellenben a helyi indián kultúra jegyeit hordozza. Tekintve, hogy a 16 világörökség templom közül egyet sem tudtunk lefényképezni (Chonchiban sikerült, de használhatatlanok) ezért a castrói turistainformációs központban kiállított egyik makettel kell megelégednetek:

Castro egyébként egy kedves kisváros, ahol van minden, el lehet intézni mindent.

Ezek itt a palafitok, a vízre épült faházak, Chiloé sziget jellegzetes épületei:

És hogy Chiloé miért is a legendák földje: Tikli-tukli és Tingli-tangli (vagy valami ilyesmi) két sárkánykígyó volt, az egyik a szárazföld, a másik pedig a vizek ura. Chiloé területe egy hegyes völgyes vidék volt, mindaddig, amíg Tikli-Tukli legyőzte Tingli-Tanglit, és így a korábbi völgyekben a víz lett az úr, vagyis egy "páratlan szépségű" (minden relatív) szigetvilág jött létre. Ez a sziget alaplegendája. De van itt egy Pincoya nevű hölgyemény is, aki félig aranyszínű fóka félig ember, és néha kimászik a tengerből fésülködni és táncolni. Amikor a tenger felé táncol, akkor jó sok hal lesz, amikor viszont a szárazföld felé, akkor éhínségre kell számítani.

A legfélelmetesebb viszont a boszorkány és a kísértethajó legendája (onnantól, hogy ezt meghallottam, nem is nagyon mertem a tenger felé nézni, nehogy tényleg ott legyen). A boszorkány egy férfi és a semmiből tűnik fel és el, különösen a fiatal lányokat kedveli...

A kísértethajó a ködös éjszakákon tűnik fel, állítólag már nagyon sokan látták, és jó sok halott matróz szelleme lakik és énekel rajta...

Útban a kísértetváros felé

Reggel hétkor ismét a buszon vagyunk, irány Chile.

A táj az Andokon át gyönyörű, de az első komoly élményt mégis a határ jelenti. Másfél órát tart. Először névsor szerint sorba állítanak mindenkit, aztán csekkolás, aztán a csomagok egyenkénti átvilágítása, a kézipoggyászt is beleértve. De nem kábszert keresnek, hanem kaját. Mindenhol ki van írva, hogy minden állati és növényi eredetű dolgot be kell jelenteni. Mint utólag megtudjuk, erre azért van szükség, mert Chilében nagyon magas színvonalú az állat és növény egészségügy. Egy csomó betegség, károkozó, amely jelen van Dél-Amerikában, Chilében nincs. Chile az egyetlen ország, amely megfelel az EU magas élelmiszer minőségi előírásainak. Az ellenőrzés körülbelül 3 órán át tart (egy teli buszról van szó).

A határátkelő valahol az Andokban:

A várakozás nehéz perceit az erre röpködő madarak könnyítik meg. Egy sólyomszerű:

Egy keselyűszerű:

és valami kis zöld madarak csoportja, amelyeket lefényképezni sem tudok.

A buszról Osornoban egyszer csak át kell szállni egy másik buszra. Így vagy úgy két óra késéssel érkezünk fél ötre Puerto Monttba, amely a régió központja, kikötő és turisztikai központ, és amelyet német telepesek népesítettek be a 18-ik században. Nem volt pontos elképzelésünk, hogy mit akarunk itt csinálni, mielőtt felbuszozunk Santiagoba de Nóri a buszon (amin Osornótol, másfél órán át állni kellett) szóbaelegyedett az utitársakkal. A buszon utazó lányok elmondják, hogy a közeli Chiloé a legendák földje, vannak itt sztorik mindenféle boszorkányokról, halottak hajójáról... Sőt mi több, a sziget templomai az UNESCO világörökség részét alkotják. Egy üzletembernek tűnő férfi is közbeszól, javasol néhány célpontot a szigeten, majd kiderül, hogy tengerbiológus, és éppen könyvet ír a dél-chilei madarakról. Sőt, ha felajánlja, hogy ha vannak jó képeim itteni madarakról, berakja őket a könyvbe. E-mail címet cserélünk, ezek után mi jöhet más, mint hogy elmenjünk Chiloé szigetére.

Én és a "lányok a buszon":

A hallottak alapján Puerto Monttba érkezve 1. megvettük a jegyet másnap estére a santiagoi buszra, 2 megvettük a jegyet Chiloe sziget központjába Castroba, azzal, hogy ott majd meglátjuk, 3 vettünk kaját, mert abból nem volt sok az út során. Pikk pakk máris a buszon voltunk 5 kor. Egy rövid kompolást is beillesztve valami helyi járattal vágtunk neki a 170 kmre levő Castronak (Chiloé sziget fővárosa). A busz gyakorlatilag minden falunál, kapunál és olajoshordónál megállt. Az ígért három óra helyett négy óra alatt téve meg az utat. Este 9re értünk Castroba, ahol kiderült még csak nyolc van az óraátállítás miatt. Zsír. De ez volt a legkisebb probléma...