Otthon otthon előtt - Buenos Aires

Hát visszaértünk Buenos Airesbe. Reggel bezárult a kör, visszatértünk a kezdőpontra. Ugyanott szálltunk ki a reptéren, ahol kb. egy hónapja, és mennyire más érzésekkel. Kicsit meg is hatódtam, több dolog miatt. Egyrészt azért, mert Buenos Aires és Argentína egy csodálatos hely, ide bármikor szívesen visszatérek. Aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt azóta, és hogy mennyivel többek lettünk. Visszagondoltam a lajhárra, az ugráló bálnákra, Dorillára, a gyapjasmajomra, Victoriára és Tomasra, buenos airesi vendéglátóinkra, a népi nénikre, Robertóra, a lámákra, Pedróra, a papagájra, a mindenféle baktériumokra és a fókákra, az előttünk táncoló kolibrikre, a csodálatos tájakra - ez mind milyen természetes volt az utóbbi öt hétben, némelyik kicsit vagy nagyon idegesítő is, de mind hogy fog hiányozni. Végül pedig annak örülök, hogy a különböző eredetű alkalmi szenvedéseink ellenére mennyire jól lemenedzseltük az egész utat egymás között és magunkban. És hogy negyed évszázadosan eljutottam ide.
Amikor otthon még az útra készülődve különböző blogokat olvastam, mindig azt hiányoltam belőle, hogy ok, hogy jártatok itt és ott, de hogy éreztétek magatokat. Így utólag én sem vagyok benne biztos hogy átjött-e a mi blogunkban az alapérzés - hogy mennyire jó volt itt.
Ez még nem a búcsú posztja, mert még maradt pár írnivalónk, csak egy amolyan hirtelen érzelmi kitörés a Pasteur utca Bricco kávézójában, Submarinót, vagyis forró csokit kortyolgatva a latin-amerikai télben.

Ok okozat

Kb. 10 kilométeres magasságból, Salvador és Recife között írunk most, még mindig 3630 kilométernyire és öt órányira Buenos Airestől. Azt, hogy megyünk Latin-Amerikába, az ok okozati lánc végére visszanyúlva Juhász Ottó bácsinak köszönhetjük, aki annyira jó Kína-órát tartott nekem az egyetemen, hogy rögtön el is határoztam, el kell, hogy menjünk Kínába. Már a repülőjegyvásárlást fontolgattuk, amikor valahogy mindkettőnkben egyszerre merült fel, hogy ha már ilyen messzire elutazunk, miért nem megyünk inkább Latin-Amerikába, ami mindkettőnk gyerekkori álma. Amikor március elején megvettük római átszállással a repülőjegyeket (Péter tanár én pedig diák-kedvezménnyel), az egész még nagyon távolinak és hihetetlennek tűnt (most is), még várt rám egy szakdolgozat megírása, egy gyakorlat, egy vizsgaidőszak, két komplexvizsga és egy védés.

Ebben az egész utazásban az a fantasztikus, hogy sehova sem mennék szívesebben a világon – és ez olyan boldogsággal tölti el az embert, ami azért nagyon ritka a hétköznapok világában. Most végre nem volt az az érzésem a „destinations” tábla alatt, hogy igen, én ugyan megyek Brüsszelbe/Koppenhágába/..., de azért sokkal szívesebben mennék valahova egészen messzire, lehetőleg ahol spanyolul beszélnek és nem Európában van, hiszen most én magam megyek oda!!!!!!

A Budapest-Róma járaton sajnos csak egy miniatűr chipset kaptunk, ami mélységes csalódottsággal töltött el minket, hiszen a következő posztban részletezett események hatására igencsak összeszűkült mindkettőnk gyomra. A Róma-Buenos Airesen, amin most ülünk már volt rendes vacsora és reggeli is, bár azért többet vártam volna az olaszoktól. A gép hatalmas, Boeing 777-es, mindenkinek van kis távirányítója beépített monitorral, távirányítóval (ami vicces, mert kb. 10 centire van tőlünk a monitor).

Egyelőre 3 napig Buenos Airesben maradunk, couchsurfinggel találtunk szállást, a város közepén, egy kicsit hippinek tűnő párnál. Még nem igazán vagyunk képben, hogy mi mindent akarunk megnézni, de a La Boca negyedet biztosan, el szeretné(n)k menni egy milongára (helyiek tangós összejövetele) és megeshet, hogy áthajózunk Montevideóba vagy Tigréhez, a La Plata folyó torkolatvidékéhez.