Hát visszaértünk Buenos Airesbe. Reggel bezárult a kör, visszatértünk a kezdőpontra. Ugyanott szálltunk ki a reptéren, ahol kb. egy hónapja, és mennyire más érzésekkel. Kicsit meg is hatódtam, több dolog miatt. Egyrészt azért, mert Buenos Aires és Argentína egy csodálatos hely, ide bármikor szívesen visszatérek. Aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt azóta, és hogy mennyivel többek lettünk. Visszagondoltam a lajhárra, az ugráló bálnákra, Dorillára, a gyapjasmajomra, Victoriára és Tomasra, buenos airesi vendéglátóinkra, a népi nénikre, Robertóra, a lámákra, Pedróra, a papagájra, a mindenféle baktériumokra és a fókákra, az előttünk táncoló kolibrikre, a csodálatos tájakra - ez mind milyen természetes volt az utóbbi öt hétben, némelyik kicsit vagy nagyon idegesítő is, de mind hogy fog hiányozni. Végül pedig annak örülök, hogy a különböző eredetű alkalmi szenvedéseink ellenére mennyire jól lemenedzseltük az egész utat egymás között és magunkban. És hogy negyed évszázadosan eljutottam ide.
Amikor otthon még az útra készülődve különböző blogokat olvastam, mindig azt hiányoltam belőle, hogy ok, hogy jártatok itt és ott, de hogy éreztétek magatokat. Így utólag én sem vagyok benne biztos hogy átjött-e a mi blogunkban az alapérzés - hogy mennyire jó volt itt.
Ez még nem a búcsú posztja, mert még maradt pár írnivalónk, csak egy amolyan hirtelen érzelmi kitörés a Pasteur utca Bricco kávézójában, Submarinót, vagyis forró csokit kortyolgatva a latin-amerikai télben.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buenos Aires. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buenos Aires. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. augusztus 16., hétfő
2010. július 21., szerda
Búcsú Buenos Airestől
A városban lassan híre ment, hogy a Linea A metrójáraton egy új homeless tűnt fel. Nagyon udvarias, mert nem beszél, nem kéreget, de egyik kezét állandóan kesztyűbe húzva tartja és kicsit furcsán előre nyújtja.
Nóri vette észre, hogy a kezem sokkal nagyobb látványosságot vonz mint hittük volna. Vendéglátóinktól kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami végig rajta volt a jobb kezemen. Hogy ne fájjon, általában felfelé tartom, és így a kettő együtt már feltűnőnek bizonyult.
Egyre jobban tudom őket hajlítani, a kötést naponta cseréljük. A legjobb állapotban a mutatóujjam van, azon csak két öltés van, de még az sem elég jó. Tegnap megpróbáltam elsütni a fényképezőgépemet, de nem volt elég erő benne. Ehhez képest, most a buszon már tudok vele gépelni. Nem várt haladás, bár a netbook gombjai jóval érzékenyebbek.
Ennek megfelelően csak Nóri fényképez. És nagyon jól. Ha lesz egyszer elég időnk, majd felpakolgatunk képeket. Az én képeimet onnan lehet megismerni, hogy vagy vitorlás van rajta vagy hadihajó, vagy autó (ja, vagy a Nóri).
Buenos Aires jó hely. El lehet itt tölteni egy napot is, meg egy hetet is. Bár inkább kevesebbet. Ahogy az útikönyv is írja, az argentínok megpróbáltak minden jó dolgot áthozni Európából, amitől a város kinézete egészségesen eklektikus, de semmi esetre sincs az az érzése az embernek, hogy ez egy múlt nélküli várost. A városon keresztül húzódó csatorna/folyó/kikötő mentén fekvő raktárépületeket, most állították helyre. Olyan mintha a Közraktárakat nem lebontották volna, hanem, lakásokká, üzletekké alakították volna át. Még egy-két darut is ott hagytak a lekonzerválva műemléknek.
A városon sűrű szmog van, ez majd látszik az egyik képen is. Ez főleg a rengeteg busz és az átmenő kamionok miatt van. Meg persze a gázolajtól, amit használnak. Mélyen beleszippantva, vagy először érkezve a városba (mint mi tettük) ettől van egy kis hasonlóság a közel-kelet szagával (ha szabad ilyet mondanom. De hát van egy hasonló illat érkezzék az ember Tel-Avivba, Bejrútba, vagy Damaszkuszba).
Vendéglátóink felé közeledve még jellegzetesebb lett ez az illat, de hát Buenos Airesben lehet muszlim és zsidó közösség is. Láttam itt Fahd szaúdi királyról elnevezett kulturális centrumot, zsidó kulturális központot, és vannak itt síiták is legalább Libanonból. Vendéglátóink aztán később elmondták ez a zsidónegyed, ahova viszont egyre inkább települnek be a kínaiak és vietnámiak.
A vendéglátóink lakásában szintén van egy kis közel-kelet hangulat (bár lehet ez a szokás az olaszoknál, spanyoloknál is megvan). De erre csak az első éjszaka után jöttünk rá, miután „figyelmesek lettünk” a hidegre. A lakásban nincs fűtés, csak ha az egyszem légkondit állítják át (nem sokat ér), az ablak mindenhol egy vékony tábla (se hő se hangszigetelés). Éjszakánként 13-15 fok van (van hőmérő a telefonomon), ami kb annyi, amennyi télen szokott otthon lenni nálam. De lehet földön fekve hidegebbnek hat? Nórit utolsó éjszaka még a kabátommal is be kellett takarni, pedig ő alszik a melegebb zsákban.
Buenos Aires látványosságairól szólva – ha bárki jönne a közeljövőben – a La Boca negyed maga a parasztvakítás. Annyira mű, hogy izé. A megsértett művészárusok, akiknek a standjára ki van írva, hogy fényképezni a műtárgyakat tilos. A bárok előtt tangóbemutatókat tartó hivatalos táncosok (egyébként szép), az étterembe toborzó nagyhangú nemtudom kik. A látványosság igazából két utca (64-es és 152-es busz visz ki oda), a többi meg annyira veszélyes turistának, hogy nem ajánlják a bóklászást. Igaz nincs is más, csak lepattant negyedek. Talán itt van a Boca Juniors pályája, de ezt csak utólag raktam össze. Ja és miért híres a hely? Mert itt született a tangó. De ennek élethű visszaadása még hiányzik.
A La Recoleta abszolút jó, főleg ha az ember kap vezetést, mert különben csak a sírok szépségében és a hely hangulatában gyönyörködik. Nóri írt róla.
Az Evita múzeumot még nem láttuk, majd hazafelé.
A fegyveres erők múzeuma nekem csalódás volt (6 peso), elképesztő mennyiségű típusú pisztoly, géppisztoly, karabély, szablya, sisak, ágyú. Főleg a pisztolyok. Aztán ennyi, Falklandról (itt szigorúan Malvinas) két vitrin három modell, aztán kész. Minden spanyolul.
Vasúti múzeum. Nem láttuk, de visszafelé, majd megpróbálom. Az ország méretéhez képest, nem olyan fejlett, csak Esquel ig megy, ami Bariloche alatt van (jó, jó, majd berakok egy térképet). Paul Thoreux-nak van egy jó könyve Vén Patagónia express címmel. Egyszer elment Chichago-ból Esquelig és az úti élményeit szenzációs formában írta meg. Szóval múzeum a pályaudvar mellett van, kívülről biztató látvány.
Uruguay corbeta. Eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy egy korvettről van szó, csak ugye a v-t b-nek ejtik. Szép hajó, gyorsan bejárható. Van még egy vitorláshajó a folyóparton, azon rendes ágyúk is vannak, arra sem jutott idő. Talán visszafelé.
Teatro Colon, Nóri írt már róla? Állítólag világhírű opera/színház/hangversenyterem, világhírű akusztikával. Mázlink volt, mikor ott voltunk mert X év felújítás után épp elkészült. De ez még nem minden. Ebből az alkalomból ingyenes koncerteteket adott az intézmény saját zenekara. Fokozódik. Mi 2.30 kor érkeztünk és 3 kor kezdődött egy koncert. Kell ennél több. Jegyünk a kakasülőre szólt, a 6. emeletre. A hely akkora vagy nagyobb mint a Művészetek Palotája. Magasságra biztosan. A szépsége magasan felülmúlja azt, egyszerűen pazar, lesz erről is fénykép. (Nóri:
Az akusztika? Nem értek hozzá. A sors engem eddig csak olyan kakasülőkre vitt el, ahol a teremnek kiválóak az adottságai (Zeneakadémia, MüPa). Hozzájuk képest, ez volt annyira jó, fent a hatodikon oldalt is minden hangszer tisztán szólt. Ez a lényeg? Nem tudom, de ez sem mentett meg attól, hogy szokásomhoz híven egy kicsit el ne szunnyadjak :)
Linea A metró. Ezt az utikönyv mint valami látványosságot hirdeti, mi is így használtuk először, de aztán villámgyorsan fő közlekedési eszközünk lett. Ha valami érdekes benne a faszerkezeten túl, az az, hogy nem mondja be senki az állomást, és hogy az emberek maguknak nyitják csukják az ajtókat. Így maradtunk fent utolsó nap majdnem a metrón. De még időben felrántottuk az ajtót. A harmadik dolog ami furcsa lehet, hogy szombaton már este 10 után befejezi a működését.
BA egyik legfontosabb látványossága nem a látványosságok között van, hanem az étterem szekcióban. Persze a steak. Ez az a szó, amit nem értenek az argentinok. Helyiül ez bife. Bife lomo, bife chorizo, bife mariposa, mini bife, ilyeneket ettünk eddig. Nem vagyok steak fétisiszta, mindig meglep, amikor utikönyvek oldalakat szentelnek, a „hol együnk” résznek. Ez benne a felfedezés! És akkor a legbiztatóbb, ha rendesen néz ki és csak helyiek ülnek benne.
Itt egy darab bife férfi tenyérméretű és kb két ujjperc (értitek – ujjperc) vastagságú. Nem cécóznak a fogyasztással. Mellé egy kis sültkrumpli vagy püré (nem porból), extraként maximum egy kis saláta, s kész. És omlós, és szaftos, és kicsit véres, és összefut a nyál a számba. Nórit az a szerencse érte, hogy életében itt evett először steaket. Mi egy adagot kérünk azzal lakunk jól ketten. Egy bife plusz köret 35 peso (7 euró) körül van.
Erről is lesz kép, meg az összes többi különlegességről. Majd egy külön posztban Nóri összerakja ezeket. Nem akarom lelőni a témát, de mivel mindenféle náció van itt, elég gazdag a kaja kultúra.
Csokifronton annyit mondhatok, hogy szegény argentinokon a Milka kísérletezik. Olyan különlegességek vannak itt, amik még Európában sincsenek, viszont a sima Milkát vagy mogyorósat nem lehet kapni. A pótlék ilyenkor a Cadbury, abból van rendes is. Elég drága a helyi Tescoszerűben 10 peso (2 euró) egy tábla. Ok 170 grammos, de még akkor is olcsóbb otthon. Nóri biztat (vagy inkább unszol, hogy próbáljam ki a helyi csokikat, de ebben az egyben konzervatív vagyok, ha lehet).
A cigi viszont olcsó, és nagy a választék puha dobozosokból. Régi olvasóim kedvért leírom, Marlboro Silvert még nem láttam, csak pirosból van puha, illetve aranyból olyan doboz, mintha egy kicsinyített Mercy csokis doboz lenne.
Az újdonságot a káros szenvedélyem hármasságán harmadik oldala, a Coca Cola jelenti. A fél literes kupakos hat decis, és a klasszikus 2 dl üveges mellett láttam, 1,7 vagy 1,5 dl-t is. Olyan mintha a kistestvére lenne a 2 dl-esnek, és az íze pedig pont olyan jó, mint az üveges 2 decisnek. Most jut eszembe, hogy ebből a szempontból érdekes lenne megnézni (íz emléket felidézni), hogy a régi 1,5 literes üveges Coca Cola hol lenne ízben. El is felejtettem teljesen, hogy egyszer volt egy ilyen kiszerelés, azt hiszem megérdemli, hogy megemlékezzem róla.
Befejezve ezt a hosszúra nyúló posztot (amiben kivételesen nem volt szó buszokról és buszvezetőkről) Buenos Airesről, a kezdő élményemmel búcsúznék. Amikor megérkeztünk és némi fagyoskodás és vacakolás után elindultunk a városba a busszal, csupa jó hangulat, emlék kapott el. Egyrészt hideg volt, ami a budapesti kánikula után, élmény volt, igazi tél szag. Másodrészt az út mentén a nagy nyírt zöld pázsitok csillogtak a reggeli lapos fényben, ez nálam Írország (hello Tomeráj, hello Pityko), a maga külön hűvös hangulatával. Aztán jöttek a rendezett ipartelepek, meg a nagy semmik (busszal 45 perc az út BA-ba), amitől, abszolút skandináv érzésem lett. És végül ott volt maga a hely „argentínasága”. A pálmafák, a latinosan viselkedő emberek (az ismerős férfiak mind ölelgették, puszilgatták egymást), a közlekedés. Csak mintha a nagy hidegtől az egész olyan lassított felvétel lett volna. Nóri tegnap olvasta, hogy 16 éves hidegrekord dőlt meg. BA-ban állítólag 1-1,5 hónapig tart a tél, a hideg akkor is jelképes (a helyiek a zúzmarát is hónak hívják – de ilyen is csak 16 éve volt legutóbb). Az idő ilyenkor is jellemzően száraz és napsütötte. Nóri nem tudom, hogy fogja bírni a hideget. (Nóri: fogom, nyugi. Már nincs sok hátra és irány a trópusok).
Nóri vette észre, hogy a kezem sokkal nagyobb látványosságot vonz mint hittük volna. Vendéglátóinktól kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami végig rajta volt a jobb kezemen. Hogy ne fájjon, általában felfelé tartom, és így a kettő együtt már feltűnőnek bizonyult.
Egyre jobban tudom őket hajlítani, a kötést naponta cseréljük. A legjobb állapotban a mutatóujjam van, azon csak két öltés van, de még az sem elég jó. Tegnap megpróbáltam elsütni a fényképezőgépemet, de nem volt elég erő benne. Ehhez képest, most a buszon már tudok vele gépelni. Nem várt haladás, bár a netbook gombjai jóval érzékenyebbek.
Ennek megfelelően csak Nóri fényképez. És nagyon jól. Ha lesz egyszer elég időnk, majd felpakolgatunk képeket. Az én képeimet onnan lehet megismerni, hogy vagy vitorlás van rajta vagy hadihajó, vagy autó (ja, vagy a Nóri).
Buenos Aires jó hely. El lehet itt tölteni egy napot is, meg egy hetet is. Bár inkább kevesebbet. Ahogy az útikönyv is írja, az argentínok megpróbáltak minden jó dolgot áthozni Európából, amitől a város kinézete egészségesen eklektikus, de semmi esetre sincs az az érzése az embernek, hogy ez egy múlt nélküli várost. A városon keresztül húzódó csatorna/folyó/kikötő mentén fekvő raktárépületeket, most állították helyre. Olyan mintha a Közraktárakat nem lebontották volna, hanem, lakásokká, üzletekké alakították volna át. Még egy-két darut is ott hagytak a lekonzerválva műemléknek.
A városon sűrű szmog van, ez majd látszik az egyik képen is. Ez főleg a rengeteg busz és az átmenő kamionok miatt van. Meg persze a gázolajtól, amit használnak. Mélyen beleszippantva, vagy először érkezve a városba (mint mi tettük) ettől van egy kis hasonlóság a közel-kelet szagával (ha szabad ilyet mondanom. De hát van egy hasonló illat érkezzék az ember Tel-Avivba, Bejrútba, vagy Damaszkuszba).
Vendéglátóink felé közeledve még jellegzetesebb lett ez az illat, de hát Buenos Airesben lehet muszlim és zsidó közösség is. Láttam itt Fahd szaúdi királyról elnevezett kulturális centrumot, zsidó kulturális központot, és vannak itt síiták is legalább Libanonból. Vendéglátóink aztán később elmondták ez a zsidónegyed, ahova viszont egyre inkább települnek be a kínaiak és vietnámiak.
A vendéglátóink lakásában szintén van egy kis közel-kelet hangulat (bár lehet ez a szokás az olaszoknál, spanyoloknál is megvan). De erre csak az első éjszaka után jöttünk rá, miután „figyelmesek lettünk” a hidegre. A lakásban nincs fűtés, csak ha az egyszem légkondit állítják át (nem sokat ér), az ablak mindenhol egy vékony tábla (se hő se hangszigetelés). Éjszakánként 13-15 fok van (van hőmérő a telefonomon), ami kb annyi, amennyi télen szokott otthon lenni nálam. De lehet földön fekve hidegebbnek hat? Nórit utolsó éjszaka még a kabátommal is be kellett takarni, pedig ő alszik a melegebb zsákban.
Buenos Aires látványosságairól szólva – ha bárki jönne a közeljövőben – a La Boca negyed maga a parasztvakítás. Annyira mű, hogy izé. A megsértett művészárusok, akiknek a standjára ki van írva, hogy fényképezni a műtárgyakat tilos. A bárok előtt tangóbemutatókat tartó hivatalos táncosok (egyébként szép), az étterembe toborzó nagyhangú nemtudom kik. A látványosság igazából két utca (64-es és 152-es busz visz ki oda), a többi meg annyira veszélyes turistának, hogy nem ajánlják a bóklászást. Igaz nincs is más, csak lepattant negyedek. Talán itt van a Boca Juniors pályája, de ezt csak utólag raktam össze. Ja és miért híres a hely? Mert itt született a tangó. De ennek élethű visszaadása még hiányzik.
A La Recoleta abszolút jó, főleg ha az ember kap vezetést, mert különben csak a sírok szépségében és a hely hangulatában gyönyörködik. Nóri írt róla.
Az Evita múzeumot még nem láttuk, majd hazafelé.
A fegyveres erők múzeuma nekem csalódás volt (6 peso), elképesztő mennyiségű típusú pisztoly, géppisztoly, karabély, szablya, sisak, ágyú. Főleg a pisztolyok. Aztán ennyi, Falklandról (itt szigorúan Malvinas) két vitrin három modell, aztán kész. Minden spanyolul.
Vasúti múzeum. Nem láttuk, de visszafelé, majd megpróbálom. Az ország méretéhez képest, nem olyan fejlett, csak Esquel ig megy, ami Bariloche alatt van (jó, jó, majd berakok egy térképet). Paul Thoreux-nak van egy jó könyve Vén Patagónia express címmel. Egyszer elment Chichago-ból Esquelig és az úti élményeit szenzációs formában írta meg. Szóval múzeum a pályaudvar mellett van, kívülről biztató látvány.
Uruguay corbeta. Eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy egy korvettről van szó, csak ugye a v-t b-nek ejtik. Szép hajó, gyorsan bejárható. Van még egy vitorláshajó a folyóparton, azon rendes ágyúk is vannak, arra sem jutott idő. Talán visszafelé.
Teatro Colon, Nóri írt már róla? Állítólag világhírű opera/színház/hangversenyterem, világhírű akusztikával. Mázlink volt, mikor ott voltunk mert X év felújítás után épp elkészült. De ez még nem minden. Ebből az alkalomból ingyenes koncerteteket adott az intézmény saját zenekara. Fokozódik. Mi 2.30 kor érkeztünk és 3 kor kezdődött egy koncert. Kell ennél több. Jegyünk a kakasülőre szólt, a 6. emeletre. A hely akkora vagy nagyobb mint a Művészetek Palotája. Magasságra biztosan. A szépsége magasan felülmúlja azt, egyszerűen pazar, lesz erről is fénykép. (Nóri:
Az akusztika? Nem értek hozzá. A sors engem eddig csak olyan kakasülőkre vitt el, ahol a teremnek kiválóak az adottságai (Zeneakadémia, MüPa). Hozzájuk képest, ez volt annyira jó, fent a hatodikon oldalt is minden hangszer tisztán szólt. Ez a lényeg? Nem tudom, de ez sem mentett meg attól, hogy szokásomhoz híven egy kicsit el ne szunnyadjak :)
Linea A metró. Ezt az utikönyv mint valami látványosságot hirdeti, mi is így használtuk először, de aztán villámgyorsan fő közlekedési eszközünk lett. Ha valami érdekes benne a faszerkezeten túl, az az, hogy nem mondja be senki az állomást, és hogy az emberek maguknak nyitják csukják az ajtókat. Így maradtunk fent utolsó nap majdnem a metrón. De még időben felrántottuk az ajtót. A harmadik dolog ami furcsa lehet, hogy szombaton már este 10 után befejezi a működését.
BA egyik legfontosabb látványossága nem a látványosságok között van, hanem az étterem szekcióban. Persze a steak. Ez az a szó, amit nem értenek az argentinok. Helyiül ez bife. Bife lomo, bife chorizo, bife mariposa, mini bife, ilyeneket ettünk eddig. Nem vagyok steak fétisiszta, mindig meglep, amikor utikönyvek oldalakat szentelnek, a „hol együnk” résznek. Ez benne a felfedezés! És akkor a legbiztatóbb, ha rendesen néz ki és csak helyiek ülnek benne.
Itt egy darab bife férfi tenyérméretű és kb két ujjperc (értitek – ujjperc) vastagságú. Nem cécóznak a fogyasztással. Mellé egy kis sültkrumpli vagy püré (nem porból), extraként maximum egy kis saláta, s kész. És omlós, és szaftos, és kicsit véres, és összefut a nyál a számba. Nórit az a szerencse érte, hogy életében itt evett először steaket. Mi egy adagot kérünk azzal lakunk jól ketten. Egy bife plusz köret 35 peso (7 euró) körül van.
Erről is lesz kép, meg az összes többi különlegességről. Majd egy külön posztban Nóri összerakja ezeket. Nem akarom lelőni a témát, de mivel mindenféle náció van itt, elég gazdag a kaja kultúra.
Csokifronton annyit mondhatok, hogy szegény argentinokon a Milka kísérletezik. Olyan különlegességek vannak itt, amik még Európában sincsenek, viszont a sima Milkát vagy mogyorósat nem lehet kapni. A pótlék ilyenkor a Cadbury, abból van rendes is. Elég drága a helyi Tescoszerűben 10 peso (2 euró) egy tábla. Ok 170 grammos, de még akkor is olcsóbb otthon. Nóri biztat (vagy inkább unszol, hogy próbáljam ki a helyi csokikat, de ebben az egyben konzervatív vagyok, ha lehet).
A cigi viszont olcsó, és nagy a választék puha dobozosokból. Régi olvasóim kedvért leírom, Marlboro Silvert még nem láttam, csak pirosból van puha, illetve aranyból olyan doboz, mintha egy kicsinyített Mercy csokis doboz lenne.
Az újdonságot a káros szenvedélyem hármasságán harmadik oldala, a Coca Cola jelenti. A fél literes kupakos hat decis, és a klasszikus 2 dl üveges mellett láttam, 1,7 vagy 1,5 dl-t is. Olyan mintha a kistestvére lenne a 2 dl-esnek, és az íze pedig pont olyan jó, mint az üveges 2 decisnek. Most jut eszembe, hogy ebből a szempontból érdekes lenne megnézni (íz emléket felidézni), hogy a régi 1,5 literes üveges Coca Cola hol lenne ízben. El is felejtettem teljesen, hogy egyszer volt egy ilyen kiszerelés, azt hiszem megérdemli, hogy megemlékezzem róla.
Befejezve ezt a hosszúra nyúló posztot (amiben kivételesen nem volt szó buszokról és buszvezetőkről) Buenos Airesről, a kezdő élményemmel búcsúznék. Amikor megérkeztünk és némi fagyoskodás és vacakolás után elindultunk a városba a busszal, csupa jó hangulat, emlék kapott el. Egyrészt hideg volt, ami a budapesti kánikula után, élmény volt, igazi tél szag. Másodrészt az út mentén a nagy nyírt zöld pázsitok csillogtak a reggeli lapos fényben, ez nálam Írország (hello Tomeráj, hello Pityko), a maga külön hűvös hangulatával. Aztán jöttek a rendezett ipartelepek, meg a nagy semmik (busszal 45 perc az út BA-ba), amitől, abszolút skandináv érzésem lett. És végül ott volt maga a hely „argentínasága”. A pálmafák, a latinosan viselkedő emberek (az ismerős férfiak mind ölelgették, puszilgatták egymást), a közlekedés. Csak mintha a nagy hidegtől az egész olyan lassított felvétel lett volna. Nóri tegnap olvasta, hogy 16 éves hidegrekord dőlt meg. BA-ban állítólag 1-1,5 hónapig tart a tél, a hideg akkor is jelképes (a helyiek a zúzmarát is hónak hívják – de ilyen is csak 16 éve volt legutóbb). Az idő ilyenkor is jellemzően száraz és napsütötte. Nóri nem tudom, hogy fogja bírni a hideget. (Nóri: fogom, nyugi. Már nincs sok hátra és irány a trópusok).
2010. július 18., vasárnap
Közlekedés Buenos Airesben és Aregntinában I
A titok nyitját még nem ismerjük, de mint mindennek, biztos ennek is lesz megoldása. A közlekedés Buenos Airesben és Argentínában enyhén szólva kaotikusnak tűnik, vagy kaotikus? A Közel-Kelet kaotikusnak látszik, de az ember egy pár nap után rájön a mögöttes rendre – Európáról nem is beszélek. Itt még nem nagyon jöttünk rá a megoldásra. Hol is kezdjem? Legyen a tegnapi rémület. Az volt a terv, hogy ma du. 3kor elindulunk Puerto Madrynba, potom 20 óra busszal. Tegnap a városnézés után kimentünk a Retirora (vasút pu., helyi- országos- és nemz. busz pu.), hogy vegyünk jegyet. Van kb 30 busztársaság, amely jegyet árul, hatalmas tömeg. Első sort kiálljuk: nincs jegy. Mi? Csak vasárnapra. Második sort kiálljunk: nincs jegy. Mi? Csak vasárnapra van legközelebb (ja pont a téli szünet kezdődik). Így ment egy órán keresztül. Miért gond ez? Mivel, egy-egy város között 16-20 órákat kell mennünk, ezért pontosan ki van (volt?) számolva, hogy hol mikor mennyit tudunk lenni. Nem volt jegy a környékre sem, és azonnali indulással sem. Gyors fejszámolás: OK maradjunk még egy napot BA-ban és menjünk egy nappal később, azaz vasárnap.
A jegyet megvettük és pusztán elővigyázatosságból megnéztük a járatokat Puerto Madrynból Barilocheba, ahova két nap után majd menni akarunk. Első sor, második, sor, stb., kiderül, hogy nem is közlekedik busz a két város között közvetlenül (ez csak 10 óra lenne), csak ha a kerülővel megyünk (plusz hat óra). A vicc, hogy mikor a neten néztem, volt közlekedés és jegy is. Akkor Bariloche kilőve, menjünk egyből Chilébe Puerto Madrynból.
Most egy pillanatra megállok. Egy hajón ülök Uruguay felé. Az utasok szórakoztatására hátranyalt hajú fiatalember, fekete öltönyben nyomott le valami tangószerű dalt (mi mást?) Az emberek bámulják, fényképezik, új dalba kezdett. Nóri szerint egy segg vagyok, aki nem érti az egészet. (Nóri: az a vicc az egészben, hogy első ránézésre ez egy ilyen helyi tangós-dáridós éneklősdinek tűnt, de valójában minden helyi odagyűlt az énekes köré, könny csordult a szemükbe a Buenos Airesről szóló dalok hatására, öregek-fiatalok beálltak tangózni, nem csak lépegetni, hanem igazából tangózni. Pont az ilyen pillanatok miatt érdemes utazni.
WP: Lementem csokit venni, és közben megnéztem a csávót, a szemébe néztem. Jó, revideálom magam, tényleg nagy tapsokat kap és autentikusnak tűnik. A csoki viszont pofátlanul drága a tax free boltban.)
Szóval Bariloche törölve, „gyorsan” (újabb 3szor 15 perc sorbanállás) nézünk jegyet Chilébe, mert egy hét múlva onnan indul a repülőnk. Játszunk biztosra. Újabb sorbanállások után kiderült, hogy jól volt az ötletünk, az új terv Puerto Madryn-Neuquem (Arg.) - Temuco (Ch.) - majd beteszünk valami térképet. Ugyan így 12+9 órát kell majd buszozni, de ez az egyetlen Andokon átvezető, és télen is működő hágó. Mi?
A mi tervünk az volt, hogy majd Barilocheből kelünk át Chilébe. A net szintén azt mondta, hogy vannak buszok és menetrendek, meg is vehettem volna a jegyeket. Itt most azt mondják a busztársaságok, hogy nem járnak ott a buszok a hóhelyzet miatt. Ki tudja ezek után, hogy hol és hogy járnak a buszok? Az útikönyvek csak a nyárról írnak.
Ezeket tudtuk meg három óra folyamatos, valamilyen sorban állás után. Sokkos állapotunk kezelésére, hogy valamivel kárpótoljuk magunkat a szívásért, a pályaudvarról kifelé jövet bementünk a Buqebus társaság irodájába, hogy a felszabadult extra napot ( a mait) lehetőleg Uruguay-ban töltsük. Enyi szerencsénk maradt tegnap estére. Pont valami promóció volt. Kedvezményes jegy Colonia del Sacramento-ba és vissza (összesen 6 óra),+szendvics a hajón +2 órás városnézés Coloniaban. (+ a tangóénekes itt hajón, sőt most már tangóznak is). Az ár kb. 12000 Ft. Nóri azért rákérdezett, mi van ha nem kérjük az extrákat meg a városnézést? Akkor 16000 Ft. Ja ennyire promóciós? Akkor visszük. Úgyhogy ma itt ülünk a Santa Elisabeth hajón, úszunk a piszkos La Plata folyón. Az útikönyv szerint Colonia egy gyönygyszem, a vendéglátónk szerint UNESCO Világörökség.
Ja és még egy utolsó fordulat kedvéért visszatérek a buszokhoz. „Hazaérve” vendéglátónk (anyukája Pont Puerto Madrynban lakik, ő maga tavaly volt Barilocheban) állítja, hogy 1. kell legyen közvetlen busz PM-ból Barilocheba, 2. át lehet kelni ilyenkor a Barilocheból Chilébe és vagy mi a jegyárusok hallottak valamit félre. Ebbe bele sem merek gondolni.
Ja és néhány gondolat a városon belüli közlekedésről. Buenos Airesben a közlekedés olcsó és rossz. A BKV ehhez képest egy jól szervezett, hatékony intézmény. A buenos airesi tömegközlekedés megragadt valahol a 70-es évek utaslétszámánál. A buszhálózat sűrű, mind a járatok számát és gyakoriságát tekintve. Tegnap, mikor elmentünk a La Recoletába, alig pár percet vártunk a buszra. A probléma ezután következett. Buenos Airesben akkora dugók vannak, hogy csak a kereszteződésekben eltölt a busz 3-5 percet azért, hogy átjusson. Napközben csak egy kicsivel enyhébb a forgalom, a délután pedig maga a halál. A buszozásnak is megvannak a maga titkai, szabályai: 1. a buszozáshoz buszjegy kell 2. a buszjegyhez aprópénz kell 3. aprópénz viszont nincs. Mikor először szálltunk buszra, mindezekről még semmit sem tudtunk. A buszvezetők általában türelmetlenek és barátságtalanok. Az, hogy a buszmegállóban állsz, még nem jelenti számukra, hogy fel is akarsz szállni. Ha integetsz nekik, akkor esetleg megállnak, de ha nem lépsz fel azonnal az ajtón, már mennek is tovább, vagy rádcsukják. Minket az első busz így otthagyott, a másodikra már nagy határozottsággal léptünk föl (azon gondolkodom, hogy miért írok ennyit állandóan a buszvezetőkről. Tadzsikisztánban is hosszan foglalkoztam velük. Annyira érdekes ez?). Amikor felszálltunk, kiderült, hogy ide csak apró jó, amivel végül a helyiek segítettek ki. Innentől kezdve életünk egy része az aprók gyűjtésével telik. A városban mindenhol ki van írva: „No hay monedas” - nincs apró : )
A jegyet megvettük és pusztán elővigyázatosságból megnéztük a járatokat Puerto Madrynból Barilocheba, ahova két nap után majd menni akarunk. Első sor, második, sor, stb., kiderül, hogy nem is közlekedik busz a két város között közvetlenül (ez csak 10 óra lenne), csak ha a kerülővel megyünk (plusz hat óra). A vicc, hogy mikor a neten néztem, volt közlekedés és jegy is. Akkor Bariloche kilőve, menjünk egyből Chilébe Puerto Madrynból.
Most egy pillanatra megállok. Egy hajón ülök Uruguay felé. Az utasok szórakoztatására hátranyalt hajú fiatalember, fekete öltönyben nyomott le valami tangószerű dalt (mi mást?) Az emberek bámulják, fényképezik, új dalba kezdett. Nóri szerint egy segg vagyok, aki nem érti az egészet. (Nóri: az a vicc az egészben, hogy első ránézésre ez egy ilyen helyi tangós-dáridós éneklősdinek tűnt, de valójában minden helyi odagyűlt az énekes köré, könny csordult a szemükbe a Buenos Airesről szóló dalok hatására, öregek-fiatalok beálltak tangózni, nem csak lépegetni, hanem igazából tangózni. Pont az ilyen pillanatok miatt érdemes utazni.
WP: Lementem csokit venni, és közben megnéztem a csávót, a szemébe néztem. Jó, revideálom magam, tényleg nagy tapsokat kap és autentikusnak tűnik. A csoki viszont pofátlanul drága a tax free boltban.)
Szóval Bariloche törölve, „gyorsan” (újabb 3szor 15 perc sorbanállás) nézünk jegyet Chilébe, mert egy hét múlva onnan indul a repülőnk. Játszunk biztosra. Újabb sorbanállások után kiderült, hogy jól volt az ötletünk, az új terv Puerto Madryn-Neuquem (Arg.) - Temuco (Ch.) - majd beteszünk valami térképet. Ugyan így 12+9 órát kell majd buszozni, de ez az egyetlen Andokon átvezető, és télen is működő hágó. Mi?
A mi tervünk az volt, hogy majd Barilocheből kelünk át Chilébe. A net szintén azt mondta, hogy vannak buszok és menetrendek, meg is vehettem volna a jegyeket. Itt most azt mondják a busztársaságok, hogy nem járnak ott a buszok a hóhelyzet miatt. Ki tudja ezek után, hogy hol és hogy járnak a buszok? Az útikönyvek csak a nyárról írnak.
Ezeket tudtuk meg három óra folyamatos, valamilyen sorban állás után. Sokkos állapotunk kezelésére, hogy valamivel kárpótoljuk magunkat a szívásért, a pályaudvarról kifelé jövet bementünk a Buqebus társaság irodájába, hogy a felszabadult extra napot ( a mait) lehetőleg Uruguay-ban töltsük. Enyi szerencsénk maradt tegnap estére. Pont valami promóció volt. Kedvezményes jegy Colonia del Sacramento-ba és vissza (összesen 6 óra),+szendvics a hajón +2 órás városnézés Coloniaban. (+ a tangóénekes itt hajón, sőt most már tangóznak is). Az ár kb. 12000 Ft. Nóri azért rákérdezett, mi van ha nem kérjük az extrákat meg a városnézést? Akkor 16000 Ft. Ja ennyire promóciós? Akkor visszük. Úgyhogy ma itt ülünk a Santa Elisabeth hajón, úszunk a piszkos La Plata folyón. Az útikönyv szerint Colonia egy gyönygyszem, a vendéglátónk szerint UNESCO Világörökség.
Ja és még egy utolsó fordulat kedvéért visszatérek a buszokhoz. „Hazaérve” vendéglátónk (anyukája Pont Puerto Madrynban lakik, ő maga tavaly volt Barilocheban) állítja, hogy 1. kell legyen közvetlen busz PM-ból Barilocheba, 2. át lehet kelni ilyenkor a Barilocheból Chilébe és vagy mi a jegyárusok hallottak valamit félre. Ebbe bele sem merek gondolni.
Ja és néhány gondolat a városon belüli közlekedésről. Buenos Airesben a közlekedés olcsó és rossz. A BKV ehhez képest egy jól szervezett, hatékony intézmény. A buenos airesi tömegközlekedés megragadt valahol a 70-es évek utaslétszámánál. A buszhálózat sűrű, mind a járatok számát és gyakoriságát tekintve. Tegnap, mikor elmentünk a La Recoletába, alig pár percet vártunk a buszra. A probléma ezután következett. Buenos Airesben akkora dugók vannak, hogy csak a kereszteződésekben eltölt a busz 3-5 percet azért, hogy átjusson. Napközben csak egy kicsivel enyhébb a forgalom, a délután pedig maga a halál. A buszozásnak is megvannak a maga titkai, szabályai: 1. a buszozáshoz buszjegy kell 2. a buszjegyhez aprópénz kell 3. aprópénz viszont nincs. Mikor először szálltunk buszra, mindezekről még semmit sem tudtunk. A buszvezetők általában türelmetlenek és barátságtalanok. Az, hogy a buszmegállóban állsz, még nem jelenti számukra, hogy fel is akarsz szállni. Ha integetsz nekik, akkor esetleg megállnak, de ha nem lépsz fel azonnal az ajtón, már mennek is tovább, vagy rádcsukják. Minket az első busz így otthagyott, a másodikra már nagy határozottsággal léptünk föl (azon gondolkodom, hogy miért írok ennyit állandóan a buszvezetőkről. Tadzsikisztánban is hosszan foglalkoztam velük. Annyira érdekes ez?). Amikor felszálltunk, kiderült, hogy ide csak apró jó, amivel végül a helyiek segítettek ki. Innentől kezdve életünk egy része az aprók gyűjtésével telik. A városban mindenhol ki van írva: „No hay monedas” - nincs apró : )
2010. július 17., szombat
Buenos Aires 2.
Tegnap reggel (07.15) megérkeztek a csomagjaink, nem is örültünk nekik. Sokkal egyszerűbb volt egy szál ruhában, így legalább nem volt meg a választás lehetősége, és ez egyszerűbbé tette az életünket. Igénytelenségünket kiválóan mutatja, hogy még most is azt a ruhát viseljük, amiben elindultunk (alsónemű kivételével), ebben alszunk és járkálunk – talán ma már átöltözünk.
Persze a csomagok kiszállítása korántsem történt automatikusan, kb. 10 óra volt mire a 06:55-kor érkezett járat ügyében a Claims office felvette a telefont. Volt egy adu a kezünkben, mivel Péter egyik barátjának a barátja lenyomozta a csomagok hollétét, így mi tudtuk, hogy azok fent voltak az utánunk következő Róma-Buenos Aires gépen. Több tucat telefonhívás után végre elértük az illetékest, aki a legnagyobb természetességgel közölte, hogy megvannak a csomagok.
Péter keze szépen gyógyul, minden nap cseréljük a kötést, én már teljesen felvettem az ápolónő identitást: etetés, fürdetés, öltöztetés programok váltják egymást a nap során. Minden nap együtt érző tekintetek tömkelegével találkozunk az utcán, a szembejövők vagy megbámulják
Peti bekötözött négy ujját, vagy szánakozó tekintettel biccentenek/mosolyognak egyet. Victoriától kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami elég bő ahhoz, hogy megmaradjon a kezén – ebben egészen horrorisztikus a kinézete, ahogy olyan esetlenül eltartja magától a kezét, olyan mintha tényleg hiányoznának az ujjpercei. Buenos Aires legnyomasztóbb részei a kikötőhöz vezető utak. Itt valami elképesztő teherforgalom van, mindenféle teherautók, kamionok, trailerek száguldoznak tömött sorokban az áruikkal. A La Boca negyed Caminito része, melynek lokáljaiban megszületett a tangó inkább valami színházi díszletre emlékeztet, ettől függetlenül még magával ragadóak a színes házak és a tangót táncoló táncosok az utcán. Nekem eddig a legjobban a Puerto Madero negyed tetszett, ahol nagy árbocos hajók sorakoznak, a háttérben óriási felhőkarcolókkal. Péter, miután kishíján beleejtette a bankkártyáját a tengerbe, végre kiélhette hajós szenvedélyét, hiszen a történelmi jelentőségű Uruguay hajó most múzeumként üzemel. Ez a hajó mentette meg az 1903-ban eltűnt Nordenskjöld svéd expedíció legénységét valahol az Antarktisz közelében. Jártunk a világ egyik leggyönyörűbb és legszebb akusztikájú operaházában, a Teatro Colónban is. Éppen ingyenjegyeket osztogattak egy koncertre, így volt szerencsénk belülről is megcsodálni ezt az argentin nagyhatalmi törekvéseket idéző épületet - de errol szigoruan Peter ir majd bovebben. Érdekes volt tegnap a Madres de Plaza de Mayo központjában tett látogatásunk. „Las madres”, vagyis az anyák azoknak a fiataloknak a mára már agg édesanyjai, akik az 1976 és 1983 között regnáló katonai diktatúra áldozataivá váltak. Szerencsénkre éppen „ügyfélfogadási időben” értünk a központba, ahol a 96 éves Juanita néni fogadott kettőnket, és elmesélte a „los desaparecidos”, vagyis az eltűntek történetét. Ezeket a fiatalokat (kb. 30.000 emberről van szó) világnézeti okokból koncentrációs táborokba szállították, megkínozták, megölték és a tengerbe dobták. Az Anyák már 1976-ban elkezdtek szerveződni, és az illegalitásból mára a rendszer embereivé váltak (Kirchnerékkel nagyon jóban vannak). Minden csütörtökön a Plaza de Mayón vonulnak fel, ahol csendben tiltakoznak a felejtés és a megbocsátás ellen. Céljuk, hogy az eljövendő generációkban tudatosítsák a katonai diktatúra horrorját, azért, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami 1976 és 1983 között megtörtént. Az Anyák létrehoztak egy kulturális központot valamint szabadegyetemet, illetve kitaníttatták az eltűntek gyerekeit, valamint a társadalom leszakadt rétegeinek tagjait. A legtöbb fiatalt egy hosszú távú program keretében építésznek taníttatták, így ők később saját házaikat építették meg. Ma a „Madres”-t a balos eszmék egyik központjaként tartják számon Argentinában. A kajáról: ettünk steaket, ami olyan finom volt, hogy érződött benne minden patagóniai fűszál íze, tipikus itt (és egész Latin-Amerikában) az empanadas – mindenféle dologgal töltött sós pékáru, az alfajores (réteges édesség), és egyébként mindenféle európai kaja megtalálható itt. A hazigazdaink egy igazi argentin par, a fiu litvan, a lany egyik szuleje spanyol, masik litvan. Egy szep 1920-as evekben epult hazban lakunk a varos kozepen. Tomas fenykepesz, Victoria pedig textiltanulmanyokat folytatott Olaszorszagban es most tanacsadokent dolgozik mindenfele cegeknek. Egesz nap itthon vannak, tomas egyetlen munkanapja a vasarnap, amikor a San Telmo negyedben a bolhapiacon arulja a fenykepeit. Egymas kozott litvanul beszelnek. Nagyon jol kijovunk veluk, lazak, segitokeszek. Tegnap foztem nekik gulyast, es mivel osszesen ket tanyerjuk van a lakasban, Tomas vazabol evett, en pedig meropoharbol. 
Buenos Aires tegnap már sokkal barátságosabb arcát mutatta, mint az első délután. Engem Barcelona-Belgrád-Kairó keverékére emlékeztet, néha egészen közel-keleti hangulatot idéz.
2010. július 16., péntek
Buenos Aires
Már itt vagyunk Buenos Airesben. Nagyon nagyon aranyosak a házigazdáink, és ez most különösen jól jön, mivel a csomagunk nem érkezett meg, úgyhogy a három fokban én egy szál pulóverben, Péter pedig egy vékony kabátban küzdötte magát végig a belvároson a Pasteur utcai szállásunkra. A patagóniai születésű Victoria és a litván férje Tomas viszont elláttak minket téli cuccokkal, bár ez még nem változtat azon a tényen, hogy nincs egy szál alsóneműnk vagy váltóruhánk sem.
A kölcsön télikabátban a tirusta látványosságnak számító metróvonalon
De jó helyen vagyunk, ez a lényeg, úgyhogy ne izguljatok!!!!! Voltunk ma várost nézni én kicsit másként képzeltem és sokkal félelmetesebb volt, mint gondoltam, de ennek gondolom csak az az oka, hogy meg kell, hogy szokjuk a latin-amerikai ritmust. Most eszünk aztán alszunk egy nagyot. A csomag ha szerencsesek vagyunk, holnap reggel erkezik, de meg nem tudunk semmit.
A parlament környékén találtuk a bácsikat, valami ellen tiltakoztak
A kölcsön télikabátban a tirusta látványosságnak számító metróvonalon
De jó helyen vagyunk, ez a lényeg, úgyhogy ne izguljatok!!!!! Voltunk ma várost nézni én kicsit másként képzeltem és sokkal félelmetesebb volt, mint gondoltam, de ennek gondolom csak az az oka, hogy meg kell, hogy szokjuk a latin-amerikai ritmust. Most eszünk aztán alszunk egy nagyot. A csomag ha szerencsesek vagyunk, holnap reggel erkezik, de meg nem tudunk semmit.
A parlament környékén találtuk a bácsikat, valami ellen tiltakoztak
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)