Machu Picchu képekben

Napfelkelte Machu Picchu felett
A romok a háttérben a Wayna Picchuval, ahova még felloholtunk
Egy közeli kép a Wayna Picchuról a romokról
Gyönyörködünk a kilátásban, lábunk alatt a Machu Picchu
Egy kolibri a fán pihen. Ezeket a madarakat először a hangjukról lehet megismerni (ez talán nem újdonság) Aztán ha türelmes az ember, a madarat meglátja. Reptében lefényképezni, cask úgy menetből amatőr felszereléssel (minek nevezzem a Canon EOS 500D-t a régi 75-300-s USM objektívvel), szinte lehetetlen. Olyan mint a Machu Picchu, a képek igazán nem adják vissza, élőben kell látni :)

A Wayna Picchu tetején nagy volt a forgalom, mindenki a sziklacsúcson akarta kipihenni magát, enni, cigizni, stb, úgyhogy Nóri egy kicsit lejjebb pózolt a túloldal felé.
Ez látszik Aguas Calientesből, ha a hegy felől jövünk vissza. Februárban ez az üres folyó kilépett a medréből.

Gasztroenterológiai kalandozások Bolíviában

Kicsit előreszaladva az időben, beszámolok az utóbbi két nap fejleményeiről. Még valamikor hét közben megérkeztünk Bolíviába, nevezett Copacabanába, ami egy kis város a Titicaca tó nyugati oldalán. Bár mindenki, aki eddig Bolíviában járt arra inti az utazót, hogy itt nagyon kell vigyázni, mi elég bátran ettünk, a perui tapasztalatokon felbátorodva (a történelmi hűség kedvéért meg kell említenem Peti verzióját, miszerint ő nem evett volna bátran, de én az örökös éhségemmel és kaja iránti vágyammal belekényszerítettem az evésbe). Szóval csütörtökön elég jónak tűnő, sokak által látogatott helyeken reggeli, ebéd és vacsoráztunk.
Péntek hajnal háromkor olyan kellemes érzésre ébredtem, mintha valaki belülről simogatná a beleimet. Hamarosan megindult egy elég félelmetes hasmenés is, állandó hányingerrel, utóbbi csak kb reggel hatra tudott "beteljesedni". Ekkorra már iszonyú hasgörcseim voltak. Először úgy voltam vele, hogy mit nekem egy kis bolíviai vírus, az én szervezetem ezt gyorsan leküzdi. Aztán inkább átadtam magam a szenvedésnek, mert eddigi tüneteim kiegészültek valami eszméletlen izomfájdalommal. 10-es skálán, úgy, hogy 10-es az ájulás, 8-as szinten fájt, állandóan mozgatnom kellett a végtagjaimat, különben teljesen megmerevedtek. Persze tettem óvintézkedéseket is. Először egy kis laza Bolus Adstringenssel próbálkoztam, de szerintem ez csak rontott a helyzeten. Aztán inkább bevettem hányóport, ami pótolja az elvesztett ásványi anyagokat, azt hittem emiatt görcsölök.
Mindeközben Peti valami hihetetlen gondoskodással ápolt, kikísért hányni, keverte nekem a sóoldatokat, mindig mindent előkészített, hogy nekem csak a WC-ig kelljen eljutnom.
Dél körül úgy döntöttem, hogy jó lenne egy kis napfény, menjünk le sétálni! Első körben a recepcióig jutottam, másodikban a legközelebbi kávézóig (kb 25 méter). Innen kb 10 perc után menekültem a fájdalmaim miatt, vissza a hotelbe.
Ekkor vettük észre, hogy Peti sem teljesen ok, bár rajta nem olyan explicit, hanem inkább sunyi módon kezdett kijönni az egész - fáradtság, aléltság, hasmenés stb csak a következő napon.
Már kb. 12 órája tartott ez a szenvedésem, amikor rájöttem, hogy lehet, hogy nem is az elvesztett ásványi anyagok miatt görcsölök, hanem a láz miatt. Basszus tényleg, mind a ketten tök lázasak voltunk! Peti lement telefonálni, szülőknek, biztosítóknak, előbbiek kellően beparáztak (szia Anyuci : ). Ok, ennek már fele sem tréfa, irány a kórház.
Taxis közben együttérzéssel mondja, hogy itt rengeteg turista jár hasonlóképpen, ez kicsit megnyugtat, akkor nem vagyunk egyedül.
A kórházban hamar kiderül a diagnózis: vírusos heveny gastroenteritisem van, benn kell maradjak infúzióra. Peti meg sem vizsgáltatja magát, ekkor egész jól van.
A kb. 10 komponensből álló infúzió 3 óra alatt megy le, minden steril szerencsére, kivéve a párna, amin fekszem, amiről szerintem beszedtem pár bolhát.
18 óra után végre véget érnek a fájdalmaim, óriási megkönnyebbülés.
Közben az egyik nővérke úgy fordítja meg az infúzióstubust, hogy előtte nem zárja el a készüléket, látom, ahogy a levegőbuborék száguld le a csöveken. Pánik. Most akkor meg fogok halni? A cső egy beszögellésénél megáll a buborék, Julian, a gyakorlottabb nővér injekciós tűvel leszívja. Megmenekültem.
A súlyom mindezek következtében történelmi mélypontra süllyedt. Ebben én rögtön megláttam az üzleti lehetőséget, ugyanis Rubint Réka mínusz 5 kg/hét módszerét én mínusz 5 kg/2 nappal tudom verni.
Annyi, hogy kicsit költséges, mert el kell jönni hozzá Bolíviába. Aztán gyorsan eszembe jutott, hogy sokkal költséghatékonyabbá tehető a módszer, ha ellesem a bolíviai éttermek kulináris fortélyait, és az itt tanultak alapján megalapítom a Nóri Update étteremláncot Magyarországon, ezzel kiszorítva Norbiékat a piacról.
Szóval az infúzió eléggé felbátorított, így tegnap el is indultunk La Paz felé (kb 3 óra út). A minibuszon főként népi nénikkel utaztunk, ekkor már újra elég rosszul bírtam a zötykölődést. Illetve gyengeségemhez hozzájárult, hogy kb 2 napja egy falatot sem ettem. Elhatároztuk, hogy dőzsölni fogunk, így eljöttünk egy négycsillagos szállodába, ami kettőnknek 20 dollár. Ez egy megváltásnak tűnik a közös WC-s zuhanyzós, 30 centit besüppedő ágyas copacabanai szállás után. Kb. két óra erőgyűjtés után elhatároztam, hogy most enni fogok. Lementünk az étterembe, elmondtam az állapotomat, mire a pincérek hosszas tanácskozás után egy nagyon egészséges levest ajánlottak. Finom is volt, mígnem meg nem láttam benne egy népi néni kb egy méteres hajszálát. Ezt a látványt a beteg gyomrom nem bírta, így szegény Petinek kellett elvinnie a balhét, én azonnal elhagytam az éttermet.
Eldöntöttem, hogy amíg vissza nem érünk Buenos Airesbe, csak csomagolt kekszeket fogok enni. Este Peti még belém diktált kb. egy negyed zsömlét. Éjszaka tudtunk aludni, de Peti sincs túl jól, mindketten antibiotikumot szedünk, ami eléggé bántja a tök üres gyomrunkat.
Jelenleg olyan állapotban vagyok, hogy ha egy tirannoszaurusz sétálna az ablak előtt, akkor sem kelnék fel. A szállodában ajánlottak egy nagyon érdekes programot ma estére, egy nagyon népszerű bolíviai sportág megtekintését, melynek során népi nénik hajfonataiknál fogva birkóznak, de valahogy ez sem tud lázba hozni. Vagy csak azért mert már lázas vagyok?

Machu Picchu avagy roham a hegyre

Az egesz a napfelkeltevel kezdodott. Nori szerint a napfelkelte csodalatos lehet a hegyen, a romok kozott. Az utikonyv is ezt irta, azzal megspekelve, hogy korai indulassal lehet elkerulni a tomeget.

A hajnali indulas mellett a fo erv megis az volt, hogy a Machu Picchu fole magasodo Wayna Picchura csak ketszer 200 embert engednek fel, meghozza az elso negyszazat. Ez sok turista gondolatat mozgatta meg, de az enyemet talan nem ugy mint az oveket.

Ha az elso negyszazban benne akarsz lenni, akkor a kovetkezo dolgok tortennek veled.

Felkelsz valamikor 2.30 es 3.oo kozott, hogz 3.30 kor biztosan elindulj szallasodrol a gyalogosveny also bejaratahoz. rovid 20 perces seta utan a vaksotetben eljutsz ide es azt tapasztalod nem keltel fel eleg koran, de az elso 100-ban meg benne vagy. A kapu csak 4.3o nyit, ugyhogy fel orat acsorogsz a hidegben, vagy ulsz a koveken (vagy cigizel)

4.30 kor elindul a tomeg es jon a legoruletesebb resz. Kb egy orat kell felfele gyalogolni, de nevezzuk inkabb lepcsozesnek. Vak sotet van tovabbra, mindenki fejlampaval a fejen megy (kiveve engem), porszag, botorkalas, morgas, nem igazan latod hova lepsz, csa leszegett fejjel mesz.

Az elso 10 percben meg megy a versenyfutas, hatulrol jonnek elore az igazan elszantak, a gyorsak, a megszallottak, vagy akik elaludtak az indulast. Mindenki izgul, hogy benne legyen az elso negyszazban, bar nagyreszuk nem tudja mi var majd a Waya Picchu-ban. De valami biztos amiert erdemes ez a hajnali rohanas.

Fel ora mulva beall a tempo. Az emberek lassan rajonnek, hogy a hidegre kicsit tuloltoztek magukat es egyre gyakrabban allank ki egy kis atoltozesre. Kis csoportok alakulnak ki, mar nem beszelget, jopofazik senki, csak zihalas hallatszik (vagy csak magamat hallottam).

Utolso 30 perc. Jonnek a kiallasok, pihenesek. Ebben en is peldat mutatok. Nori lelassul, de elottem megy es kisebb rajnak lesz a vezetoje, akiknek jol jon, hogy valaki mer lassu lenni elottuk, es nem elozik meg.

Utolso 20 perc. Ja nem egy ora alatt lehet felerni, hanem egy husz. Meg sotet, nem latod hova fogsz erkezni. Szimplan nincs levegom. Ragyujtanek.

A tomeg felert. Ujabb sor keletkezik, mert a Machu Picchu csak 6 kor nyit. Van meg 10-20 perc megszaradni, fagyoskodni. Mar vilagosodik. Mennek az orok vegig a soron, mindenkit kerdeznek, 7 kor vagy 10kor akar menni a Wayna Picchura. Mi a 7 orasat akarjuk. Pecset jon, eloszor vagyunk nyugodtak reggel 3 ora ota.

6 kor nyitas, egy orat boklaszunk a romok kozott, latok fecskeket, a taj, az epitmenyek lenyugozo. Elkepeszto mennyi munka, emberi ero lehet benne (Kepek, meg a helytortenet majd a kovekezo posztban)

6.40-re a Wayna Piccchu bejaratahoz erunk. Nem tudom, hogzan, megyek a Nroi utan, ugy tunik o felkeszult az utra. En csak megyek mint egy robot. Ujabb sor. 7 kor kapunyitas, bejutas egyenkent, nevet fel kell irni. Ugy tunik mintha napi ketszer 400 lenne a max embertomeg, de nem emlekszem pontosan. Feleslegesen rohantunk volna? Kozben felkel a nap. Lattam mar szebbet, ezert kar lett volna feljonni.

7.15kor bent vagyunk. Nem hiszek a szememnek. Egy iszonyu meredek nagy hegy van elottunk. Uristen, ujbol maszunk? Rohoges helyett csak vinnyogni van eronk. Nekivagunk.

Kb 2 ora alatt erunk fel, pedig csak 200-300 metert kell masznunk szintben. A lepcsok a kobe vesve, eleg meredek, nem szegyellem gyakran megallunk.

Fent vagyunk. A kiltas pazar. Reggelizunk Machu Picchu-val a labunk alatt. Ja, az utikonyv szerint nem lehet muanyag palackot es kajat felvinni (uveget, termoszt lehet), de ez most mar nincs igy. Egy egycsucson vagyunk korbeolel a szel a faradt turistak lihegese, esetleg labszaga. Meg egy par meter csucs, ahol mint kecskek szokellunk sziklarol sziklara. Nagy a forgalom, mindenki a csucson akar napozni, kipihenni a maszast. De mi nem vagyunk tursitak, felrehuzodunk es azert is a tuloldalon szivjuk magunkba a hely szellemet.

Ennyi volt, ezert rohantunk. Megerte a latvanyert is, a hangulatert is, es persze a fizikai erofeszitesert is. Nori mindig belerangat ezekbe, de a vegen mindig orulok, hogy megtettem. Ez a hajnali rohanas a soteteben mar sok lenne 10 ev mulva. Azon viccelodunk, hogy talan en vagyok az elso Bechtereves magyar gerincbeteg ezeken a Picchukon.

Lefele lepesben jovunk, meg rosszabb a palya (egy ideig korforgalom van, annyira szuk az ut). Nori terde rossz, o mindig a lefele utakat szenvedi meg. nem baj, igy marad idom lefenykepezni egy kolibrit. Egy ora alatt lent vagyunk. Felulrol mindent lattunk Machu Picchurol, meg egy kicsit a romok kozott is boklaszunk. A bejarathoz kierve jon meg a feketeleves, a het dollaros lefele jegy.

Indulunk, ehesek vagyunk, de Nori meg megnezne egy muzeumot es pillango farmot, ami negyed uton van. Buszrol leszallunk, pillangofarm, de engem mar nem nagyon erdekel. A muzeum kozel es draga, Nori kihagyja, en meg sem probaltam bemenni.

A kis kitero miatt mar csak egy ujabb 20 pperces seta var rank vissza Aguas Calientesbe. Nem baj. Gzors ebed, vissza a szallasra a hatizakokert es fel a vonatra.

Nori - egyem a szivet - kiveri a hisztit a vasutasoknal miutan kiderul, hogy a 50 dollaros jegyunkert cserebe egy labtoro szukossegu helyet kaptunk a vonaton. Mukodik a dolog, atulunk a masik felures kocsiba es irany Ollantaytambo. Csak most vesszuk eszre, hogy ket oraig tart a 45, igen negyvenot kilometeres ut.

Ollantaytamboban kifogjuk a leglassabb kisbuszt ami Cuzcoba indul, a vezeto szerintem rovidlato ugy kapàszkodik a kormanyba. 2 ora mig felerunk, hogy aztan megterjunk valami olcso szallason.

Ez volt tegnap.

Lima- Cuzco - Aguas Calientes

Ejszaka sikeresen vissztertunk a dzsungelbol, vissza a szallodaba. A kovetkezo delelott a pihenessel es blogirassal telt. Du. 2 kor indult a busz Cuzcoba. 20 ora egy viszonylag olcso, 30 dollaros tarsasaggal. Az ut esemenytelen volt a mellettunk ulo nemet csaladtol eltekintve, akiknek feltetlenul nemetul kellett meset olvasniuk a gyerekeiknek, mikozben ment a film.

Masnap 11 kor erkeztunk Cuzcoba es egybol attaxiztunk egy masik allomasra 3 solesert. Itt egy masik buszba szaltunk ami elhozott Ollantaytambo-ba 10 solesert (2 ora). Itt pedig felszalltunk a Peru Rail vonatara, ami elhozott Aguas Calientesbe (masik 2 ora), ami a Macchu Picchu laba alatt fekszik. Ez a legolcsobb megkozelitesi modja a helynek, a draga resz a vonat, ami attol fuggoen, hogy mire kap jegyet az ember 30 es 50 dollar kozott valtozik egy utra. Elore kell foglalni, mert ha beesik az ember csak a dragabbik helyre van jegy.

Olcso szallasbol rengeteg van Aguas Calientesben. Kicsit feltunk, mert az utikonyv csak kettot emlit, de azota megszaporodtak a helyek. 10 dollar per fo, ketagyas, wc-s szoba.

A Macchu Picchura a belepo 62 sole diak (nemzetkozi kell, ujsagirot is elfogadnak), 126 a felnott. Peruiak mindig a felet fizetik. Itt a varosban meg lehet venni a jegyet.

A feketeleves es az utolso tetel majd akkor eri a turistat, amikor lejon a hegyrol. Aki faradtan arra gondol majd, hogy busszal teszi, nem gyalog, tovabbi 8 dollart keszitsen a 15 perces utra.

Iquitos

Miután visszaértünk Iquitosba a dzsungelből még volt kb. 3 óránk a városban. Az irodában mellénk rendelték Eduardót, azzal a címszóval, hogy ne menjünk egyedül. Eduardónak elmondtuk, hogy hova szeretnénk menni: az etnográfiai múzeumba illetve egy könyvesboltba. Eduardónál elveszettebb emberrel még nem volt alkalmam találkozni. Szegénynek annak ellenére, hogy iquitosi, halvány lila gőze sem volt arról, hogy éppen hol vagyunk. Egyszer elmentünk egy ház mellett, először azt mondta rá, hogy ez az oktatási hivatal, visszafelé ugyanaz a ház már a kormányzó otthona volt. Az etnográfiai múzeumot természetesen nem találta, ehelyett bevitt minket egy szép házban lévő szörnyűséges kiállításra, ahol műanyagból vannak kiöntve a környékbeli bennszülött-törzsek szobrai, aranyfestékkel lefújva.

Amikor a múzeum vezetője látta, hogy kezdjük elveszteni az érdeklődésünket, hirtelen kihúzta a folyosó közepére az egyik ilyen íjat tartó műanyag bábut, hogy fényképezkedjünk le vele nyugodtan, ingyenesen. Biztos ez a rész szokott a legnagyobb szám lenni a turistáknál...

Ezután következett a könyvesbolt megkeresése. Kb. 20 perc gyaloglás után megkérdeztem Eduardót, hogy még messze van-e? Nem, már csak egy blokk. A következő saroknál mondtuk neki, hogy inkább menjünk taxival. Miután Eduardo megadta a sofőrnek a könyvesbolt koordinátáit, az pont az ellenkező irányba indult el, mint amerre addig mentünk, és kb. 10 perc után oda is értünk...

Ez a szegény Eduardó valami olyan alázattal viseltetett felénk (látszott rajta, hogy még hozzánk szólni is félt), hogy pár pillanatra – akaratunkon kívül – igazi kaucsukbáróknak érezhettük magunkat. Iquitos ugyanis az 1800-as évek második felében a brazil Manaus-szal együtt hihetetlen gazdagságra tett szert a kaucsuknak köszönhetően. Ez egészen eddig tartott, amíg nem csempészték ki az Amazonas medencéből a kaucsuk magjait. Ekkor elkezdték termeszteni Délkelet-Ásziában is, ami sokkal jobban megközelíthető volt Európából mint a dél-amerikai dzsungel.

A kaucsukbárók házai a régi idők fényét idézik. Ma a katonaság használja őket egytől egyig.

Iquitosnak egyébként 300.000 lakosa van, és csak repülővel közelíthető meg.

A városban kocsik nincsenek, a helyiek motorral közlekednek, és triciklikkel.

Ez itt a helyi piac.

Elég szörnyű volt a látvány, kibelezett teknősbéka meg mindenféle állat szúnyogok és egyéb ízeltlábúak hadával lepve. Csak remélni tudtam, hogy az étterem, ahol előtte ettünk nem innen szerzi be a hozzávalóit.

Teknősbékatojás:

Kilátás a folyóra:

Iquitos szerintem egy rossz levegőjű, kellemetlen város, szerencse, hogy nem töltöttünk itt több időt.

Éjszaka a dzsungelben

Mindössze két fokra az egyenlítőtől a napszakok hosszúsága teljesen egyenletes. Reggel hatkor kel a nap és este hatkor nyugszik. A programok viszont nem érnek véget a napnyugtával, ugyanis a fél dzsungel ilyenkor kel csak életre igazán. Az éjszaka a dzsungelben az az élmény, amit nem lehet megosztani, csak át lehet élni. Ott kell lenni, mert semmilyen kamera nem képes visszaadni a hangulatot.

Az idő hűvöskés, a csónakban 2 vezető és 4 turista. A kerozinlámpákkal megvilágított lodge gyönyörű látvány a vízről, de ahogy távolodunk egyre elkopnak a fények és csak a csillagos ég marad, a tejút a magasban és a vezetők lámpája, amivel pásztázzák a vizet kajmánokat keresve. Ilyenkor sincs csönd, sőt, kifejezetten sok a hang: főleg békák és madarak hallatszódnak, a vízből kisebb-nagyobb halak ugrálnak ki. Olyan gyógyító hangzavar ez, hogy az ember azt érzi, ha eddig bármi baja is volt, az most mind elmúlik, és a helyére befészkelődik valami földöntúli nyugalom.

A gyalogtúra a dzsungelben éjszaka már messze nem ilyen kikapcsoló. Roberto megszervez egy kisebb csoportot a túrára, de csak én jövök el. Ketten megyünk be a dzsungelbe, elkísér minket Paulina, a macska. Néha elfelejtem, hogy ott van ő is, hallom, hogy valami nagyobb állat lopakodik a háttérben, hátranézek, visszanéz rám egy világító zöld szempár... A frász rámjön, aztán leesik, hogy csak a macska. Kb. 150 különböző molyfaj akar a számba repülni, tetszik nekik a fejlámpám fénye. Miközben Roberto vágja a machetejével az utat, mindenféle szörnyűséget vizionálok. Hogy megtámadja egy jaguár és én ott maradok a dzsungelben tök egyedül, mindenféle támpont nélkül. Vagy hogy belém harap egy kígyó és ott halok meg. Ez a kis ember valami elképesztő magabiztossággal tájékozódik éjszaka is. Nem ösvényen megy, és nem egy bevett úton, mindig a hangokat követi – mégis minden pillanatban pontosan tudja, hogy hol van, pedig abszolút semmi támpontja sincsen: nem látszik az ég, mert eltakarják az óriási fák, fényforrás pedig sehol sincs a közelben.

El Chino

Egyik délután áthajóztunk El Chinoba, a lodgehoz legközelebbi 100 fős településre. A falu neve onnan származik, hogy valószínűleg kínaiak alapították, és állítólag sok itt élő ember arcvonásaiban felfedezhető ez a vonal.

A falu főtere:

Életkép:

Egy helyi kisfiú:

A falu egy igazi nagy közösséget alkot, mindent együtt vagy rotációs rendszerben csinálnak, illetve a bevételeket is közösen kezelik. Áram nincs, csak heti egy napon, akkor is csak pár órára.

Itt egy helyi nő éppen yukából készült italt csinál. Holnap lesz a minga, ami leginkább kalákának felel meg, és a férfiaknak kell egy kis energiabomba. Sietni kell vele, hogy másnapra megerjedjen. A hölgy nekünk is adott kóstolót, de miután felnyitotta az értékes nedűt tartalmazó konténert, körülbelül 500 bogárka szállt ki belőle, úgyhogy egyetlen amerikai vállalkozott a kóstolóra, ezzel megmentve a gringók becsületét.

Itt a pálmalevelekből készült tető egy részlete:

Itt egy nagyon szép helyi lány, aki az egyik dzsungelvezető barátnője:

Miután körbevezettek minket a falun, meglátogattuk a füvesasszonyt, aki elmagyarázta nekünk a különböző növények gyógyító hatásait.

Azonban itt is a házipapagáj aratta a legnagyobb sikert, aki le sem akart szállni a vállunkról. Annyira édesek ezek a papagájok, ahogy kinyújtják az ember felé a karmaikat, ezzel jelezve, hogy fel akarnak rá ülni.

Amíg mi a füvészasszonyt hallgattuk, Roberto spontán madárnézésre vitte Petit. Sajnos én erről lemaradtam, pedig a képek alapján nagyon sok madár ült a fákon.

Hazafelé a sámánnénivel utaztunk a hajón:

A Tahuayo folyó (nevét egyébként egy madárról kapta, melynek a kiáltása úgy hangzik, hogy Ta-wa-yo) mentén élő népek különleges és meglehetősen absztrakt hiedelemvilággal rendelkeznek. A folyóban és a környező tavakban élő rózsaszín hasú delfinek uralják szerintük a víz alatti világot, melyben a delfineken kívül szirének élnek. A delfinek férfi képében a nőket csábítják el, a szirének pedig a férfiakat. Érdekes interpretációja ez annak az életformának, melyet több ribereno (anno a hittérítők által a dzsungel mélyéből a part mentére telepített lakosság) is él: az emberek mindig ott vállalnak munkát, ahol éppen van, sokszor több száz kilométerre a szülőfalujuktól. Paul Beaver szerint (ld Diary of an Amazon Jungle Guide. Amazing Encounters with Tropical Nature and Culture) ez van, hogy egyszerre több család fenntartásával is jár. Mivel itt nem divat a házasság, nem is nagyon ellenőrizhető a dolog, de a szirének csábításával legalább jól megmagyarázható.

A dzsungel könyve

A négy nap alatt, amit a dzsungelben töltöttünk, körülbelül 8 dzsungeltúrán vettünk részt, földön, vizen, nappal és éjszaka.
Rengeteg állatot láttunk, sokat sikerült lefényképezni, sokat nem. A dzsungel állatai állandóan vándorolnak élelmet keresve, így újra és újra meg kell találni őket a vezetőknek, nem nagyon van olyan, hogy egy helyen többször is lehet látni ugyanazokat az állatokat.
Ebbe a posztba minden lencsevégre kapott állatot beteszek, kivéve a madarakat, akik majd egy külön posztban lesznek.
Gyakran ilyen törzseken kellett átkelni:
Itt egy kis állatka néz ki az odúból, azt hiszem ez a yellow-necked brush-tail rat:
Itt denevérek ülnek a fán:
Itt pedig behatoltam a denevérek odújába és készítettem egy közelit Denevér Daniról:
Útközben a mérgesbékák völgye felé összetalálkoztunk Dorillával, a gyapjasmajommal. Integetett, hogy vegyük fel a hajóra:
Dorillát a lodge vezetői mentették meg. A feketepiacon árulták még babakorában, ők megvették, és a lodgeban két évig nevelték, majd szabadon eresztették a dzsungelbe. Dorilla azóta egyedül él, és mindig várja barátait a lodgeból. Ilyenkor a vezetők hoznak neki narancsot, banánt és almát, Dorilla beugrik a csónakba, és felfal mindent amit adnak neki és amit talál. A vezetők szétosztották köztünk a gyümölcsöket, így mindenkinek volt alkalma adni neki.
Miután jól belakmározott, Dorilla elfáradt és kicsit megpihent:
Más majomfajtákat is láttunk. Ez itt a pigmy marmoset:
Ez pedig az owl monkey:

Szintén a békavölgy felé a hajótól kb. 2 méterre vettünk észre egy faágra tekeredett kígyót. Amikor már nagyon közel mentünk hozzá és elkezdtünk sikítozni, hihetetlen sebességgel elmenekült:
A békavölgyben rengeteg miniatűr mérgesbéka lakik. Roberto ezeket tényleg a semmiből találta meg.
Peti az én gépemmel készített egy elképesztő képet egy békáról, aki éppen fejest ugrik a vízbe, de ez egyelőre cosmic top secret. Reméljük majd a National Geographicban láthatjuk viszont : )

Roberto az utolsó nap még elvitt kettőnket egy vízitúrára. Megígérte, hogy talál nekünk egy lajhárt és egy hódot. Lajhár Lajossal valóban össze is találkoztunk. Éppen egy fa ágán pihent, és relaxált:
De miután meglátott minket, elkezdett "menekülni":
És hódot is láttunk, aki először a vízben úszkált, majd jól megmutatta magát a parton:
A dszungelben a fák elképesztő védekezési mechanizmusokat fejlesztenek ki:
A gyökerek is nagyon szépek:
Ez egy nagy fikusz törzse:
Egy másik óriásfa alulról:
Ez itt egy jó nagy pillangó közelről:
És egy nagy moly:

Roberto, a dzsungel fia

Érkezéskor minden csoporthoz hozzárendelnek egy vezetőt. A mi eredeti vezetőnknek, Fernandonak mégis a paranormális csoporttal kellett mennie, így valahogy spontán összekeveredtünk Robertóval, a dzsungel fiával (csak én hívom így). Először a canopyn találkoztunk vele, és a közös szimpátia oda vezetett, hogy az utolsó két napban exkluzív vezetőnk lett, hárman jártuk vele a dzsungelt.

Roberto szülei a dzsungelben éltek. Ahogy egyre közeledett az idő Roberto megszületéséhez, tervezték, hogy elmennek Iquitosba, azonban Roberto – és így utólag egész biztosan szándékosan – a dzsungelben akart megszületni. Hét hónaposan jött a világra, a dzsungel közepén. Nem volt szükség az orvostudomány vívmányaira, mert a dzsungel is megfelelő inkubátornak bizonyult. Roberto majmok, orchideák, broméliák, jaguárok, madarak, hüllők és pókok között nőtt fel, az őserdő az otthona, úgy ismeri, mint a tenyerét. Először vadász volt, majd felvették a céghez, és három testvérével együtt (összesen 11-en vannak) vezetőként dolgoznak itt. Elképesztő képességekkel van megáldva, nem csak hogy névről ismer minden állatot, hanem hangjukat is képes utánozni, legyen szó hódról, madárról vagy majomról. A madarak válaszolnak neki az erdőben; ahol a város emberei csak méregdrága North Face cipőikben élnek túl, ott ő mezítláb is boldogul.

A dzsungel egyik legfőbb jellemzője a kamuflázs, vagyis általában minden élőlény arra törekszik, hogy a lehető legjobban elrejtőzzön és belesimuljon a környezetbe. Ez egy öntörvényű világ, ami a kívülállók vak szeme előtt zárva marad. Aki nincs megáldva a látás képességével (ami egyébként elég gyorsan tanulható) az szinte semmit sem lát itt, csak a növényeket. Roberto viszont egyfajta közvetítőként a dzsungel és a külvilág között helyettünk figyelt, és csak oda kellett néznünk, ahova mutatott. Elképesztő távolságokból szúrt ki állatokat, saját bevallása szerint a hangjuk alapján, de szerintem a legtöbb esetben ez intuíció volt. Egyszerűen érzi, ha egy állat van körülötte.

Apró termetű ember, mindig mosolyog és kedves, jobb kezéből egy pillanatra sem kerül ki a machete. Felesége és két gyereke Iquitosban él, a fizetését ők veszik fel a cégtől a városban. A cég egyébként sokáig járatta angol órákra, így az összes madárfaj nevét (kb. 600 faj él errefelé) angolul is tudja. 36 éves, de kb. 45-nek néz ki. Sokat tanultunk tőle, vacsoránál Petinek mindig segített feljegyezni az aznap látott madarak nevét. A negyedik nap azon vettem észre magam, hogy én is elkezdtem látni (persze szigorúan szemüvegben). A gallyak mögött magamtól is észrevettem néha egy-egy rejtőzködő állatot.