Jó éjszakát Magyarország

Az egyik legszebb brazil dal (mintha olyan sokat ismernék) ezúttal spanyolul. A Fitness Kickbox Norbival Riói hangulatban c. videón kb. már ezerszer meghallgattam, és Chilében már többször hallottam a rádióban. Ezeregyedjére is megható, nem csak kickbox után

Én már a kisujjamat sem mozdítom

Még akkor sem, ha akarom.
Ez volt Chonchi legnagyobb poénja. Az történt ugyanis, hogy miután lekerültek a kötések a kezemről, észrevettem, hogy a kisujjam utolsó perce nem engedelmeskedik az akaratomnak. Furcsa érzés, hogy az ember ránéz erre az utolsó ujjpercre, kiadja az agyában az utasítást, hogy mozdulj, és nem történik semmi. Hálát adok az Istennek, hogy nekem ezt a kisujjam utolsó percével kellett megtapasztaljam, azzal a "testrészemmel", amelynek a legkisebb jelentősége van az életemben (bocs, kisujjam). Ezen túl valamiért a megvágott ujjaim bal oldalai kissé érzéketlenek, valamit éreznek, de pl. a fém ollót nem ismerik meg. Olyan, mintha valami ideget húzogatnának benne. Ennek megfelelően, még mindig kicsit zombinak érzem magam, a kezem gépelésre már használható, de érezni még nem nagyon lehet vele. Az egyetlen tisztán pozitív fejlemény az a mutatóujjam, amelyet ugyan majdnem teljes egészében átvágtam, de minden funkcióját tekintve (tapintó, érzékelő) működik. Az elmúlt hetek alapján a következő listát sikerült felállítanom arról, hogy mit nehéz 6 ujjal csinálni:
1. palackok kupakját letekerni
2. cipzárt a kabáton összedugni
3. késsel, villával enni
4. zoknit felhúzni

Chiloé szigete és Chonchi

Chonchi konkrétan rémisztő volt, Nóri meg is ijedt egy picit (N: nem lepődtem volna meg, ha szembejön egy kísértet). Vihar volt, az eső 45 fokos szögben esett, vagy inkább vert, mi reggel 7 óta a buszozástól fáradtan, a faluban egy lélek se, a lámpák himbálóznak, a házak sötétek, lepattantak, a cserepek, a palatetők kopognak a vihartól. Az Esmeralda hostelt keressük, melynek tulajdonosa az utikönyv szerint valami jó fej arc és a legolcsóbb. Mi persze azon aggódtunk, hogy vajon télen nyitva lesz-e, mert az utikönyvek általában a nyári szezonról szolnak (nem véletlenül).

Annyit tudtunk, hogy a tengerparton van a ház. Valami eltévedt lelket mégis találtunk, aki útbaigazított minket.Itt balra, ott jobbra, aztán megint balra. vagy jobbot mondott? vagy balt? Nagy erőfeszítések árán a végén megtaláltuk a hostelt. Sötét utca, sötét végén, latyak, sár, tök sötétség, arctépő szél. A csengő nem működött, kopogtunk, semmi, az egésznek teljesen elhagyatott jellege volt. Nóri a kétségbeesés szélén. Én is, hogy miért hoztam ide. Már indulunk el, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó és egy szakállas arc (a tulaj fia) beinvitált minket.

4000 pesóért (mostantól chilei!) azaz kb 8 dollár/fő ért miénk az egyik kétágyas szoba fürdőszobával. Micsoda luxus. Mint megtudjuk a mostani időszak nem hogy low season, hanem nincs is rá szó. Mi vagyunk az egyetlen vendég jóideje, a hostel gyakorlatilag zárva, szállás van, de szolgáltatás (reggeli, fűtés) nincs. Ok. rendben, megfelel. A tulaj egy kanadai egérszemű öreg hajóskapitány jellegű ember, aki élete során a világ sok helyén megfordult, Budapesten is élt egy évet. A szállást letárgyalva itt a világ végén az afganisztáni eseményekre, a boszniai szerbek jövőjére terelődött a szó. Az úr láthatóan teljesen képben volt a világ dolgairól és Chonchi belső viszonyairól is.

Mivel még csak 9 óra volt, átsétáltunk a közeli Los Tres Pisos étterembe, amitől nem vártunk sokat, csak meleget. Ennek ellenére egy egészen különleges kulináris élményben volt részünk, mert életünk eddigi legfinomabb sós házivaját tálalták előételnek friss kenyérrel. Volt még valami szintén vajszerű dolog, a nevét sajnos nem tudom, de az elkészítését igen: a tojás fehérjéhez hozzáreszelni egy nagyon kis fokhagymát, sót és olajat hozzáadni és az egészet finom habosra verni - ilyen egyszerű, de megdöbbentően finom. Péter lomo a lo pobrét (bélszín tükörtojással), én pedig egy iszonyatos méretű lazacot ettem, és a végén fizettünk 14 dollárt.

A meleg kajával eltelve visszatértünk a hajóskapitányunkhoz, és visszavonultunk a tengeri kilátást biztosító szobánkba. Nóri pánikszerűen félt attól, hogy fázni fog éjszaka, amire minden oka megvolt, tekintve, hogy a szobában egyrészt nem volt fűtés, másrészt az egyrétegű ablakon befújt a szél és beesett az eső. Végülis sikerült kellő meleget biztosítanom Nórinak, 8 pokróc egymásra halmozásával. Látványnak is furcsa volt, de kellett, mert éjszaka csak 7 fok volt a szobában.

Annak örömére, hogy túléltük az éjszakát, Nóri óriási energiával látott hozzá másnapunk megkezdéséhez. A vihar elült, már csak az eső esett és a szél fújt. Nekem is fel kellett vennem az esőkabátom, ami a valóságban szerintem csak valami formára hegesztett nejlonzacskó volt. De Nóri nem engedett, ebben kellett legyek egész délelőtt.

A másnapi világosságban immár teljes mértékben realizálhattuk Chonchi méretét és hangulatát.

Ez az Esmeralda hostel, ehol aludtunk:

Az Esmeralda hostel nappalija:

Utcakép:

Ilyen házakkal van tele a város:

Mielőtt valaki megkérdezné, hogy miért is kellett Chonchiba eljönnünk, a válasz meglepően egyszerű: az előző posztban emlegetett buszúton és az utikönyv szerint is ez az egyik hely, ahol nagy számban vannak madarak. Nem is pontosan Chonchiban, hanem a mellette fekvő szigeten, ahova át akartunk kelni reggel. Két dolgot nem vettünk azonban figyelembe: egyrészt, hogy nincs szezon, azaz nem járnak a kompok se, másrészt, hogy vihar van, és ezért a környéken csak a legelszántabb sirályok maradtak a levegőben.

Így végül a délelőttünket Chonchi látványosságainak a megtekintésével próbáltuk eltölteni. Tekintve, hogy minden zárva volt, végül a Los Tres Pisos törzshelyünkön kötöttünk ki megint, sós vajat reggelizve.

Dél volt, mire búcsút vettünk ettől a feledhetetlen falutól, ahova tudjuk, hogy még visszatérünk egyszer (Nóri: én csak a rémálmaimban). Én különösen is csalódott voltam, mert titkon azt reméltem, itt készíthetek néhány olyan madárfotót, amely méltó lesz az előző posztban emlegetett chilei madárkönyvbe bekerülni.

Visszatértünk Castróba, ami Chiloé sziget központja. Az UNESCO világörökség templom itt is zárva volt. Közben utánanéztem, mitől is különlegesek ezek a templomok. Egyrészt szög nélkül épült fatemplomokról van szó, amelyek külső jegyeiben némi bajor templomépítészeti stílust hordoznak magukon, hála az erre térítő jezsuitáknak. A belsejük, amit sose láttunk, ellenben a helyi indián kultúra jegyeit hordozza. Tekintve, hogy a 16 világörökség templom közül egyet sem tudtunk lefényképezni (Chonchiban sikerült, de használhatatlanok) ezért a castrói turistainformációs központban kiállított egyik makettel kell megelégednetek:

Castro egyébként egy kedves kisváros, ahol van minden, el lehet intézni mindent.

Ezek itt a palafitok, a vízre épült faházak, Chiloé sziget jellegzetes épületei:

És hogy Chiloé miért is a legendák földje: Tikli-tukli és Tingli-tangli (vagy valami ilyesmi) két sárkánykígyó volt, az egyik a szárazföld, a másik pedig a vizek ura. Chiloé területe egy hegyes völgyes vidék volt, mindaddig, amíg Tikli-Tukli legyőzte Tingli-Tanglit, és így a korábbi völgyekben a víz lett az úr, vagyis egy "páratlan szépségű" (minden relatív) szigetvilág jött létre. Ez a sziget alaplegendája. De van itt egy Pincoya nevű hölgyemény is, aki félig aranyszínű fóka félig ember, és néha kimászik a tengerből fésülködni és táncolni. Amikor a tenger felé táncol, akkor jó sok hal lesz, amikor viszont a szárazföld felé, akkor éhínségre kell számítani.

A legfélelmetesebb viszont a boszorkány és a kísértethajó legendája (onnantól, hogy ezt meghallottam, nem is nagyon mertem a tenger felé nézni, nehogy tényleg ott legyen). A boszorkány egy férfi és a semmiből tűnik fel és el, különösen a fiatal lányokat kedveli...

A kísértethajó a ködös éjszakákon tűnik fel, állítólag már nagyon sokan látták, és jó sok halott matróz szelleme lakik és énekel rajta...

Útban a kísértetváros felé

Reggel hétkor ismét a buszon vagyunk, irány Chile.

A táj az Andokon át gyönyörű, de az első komoly élményt mégis a határ jelenti. Másfél órát tart. Először névsor szerint sorba állítanak mindenkit, aztán csekkolás, aztán a csomagok egyenkénti átvilágítása, a kézipoggyászt is beleértve. De nem kábszert keresnek, hanem kaját. Mindenhol ki van írva, hogy minden állati és növényi eredetű dolgot be kell jelenteni. Mint utólag megtudjuk, erre azért van szükség, mert Chilében nagyon magas színvonalú az állat és növény egészségügy. Egy csomó betegség, károkozó, amely jelen van Dél-Amerikában, Chilében nincs. Chile az egyetlen ország, amely megfelel az EU magas élelmiszer minőségi előírásainak. Az ellenőrzés körülbelül 3 órán át tart (egy teli buszról van szó).

A határátkelő valahol az Andokban:

A várakozás nehéz perceit az erre röpködő madarak könnyítik meg. Egy sólyomszerű:

Egy keselyűszerű:

és valami kis zöld madarak csoportja, amelyeket lefényképezni sem tudok.

A buszról Osornoban egyszer csak át kell szállni egy másik buszra. Így vagy úgy két óra késéssel érkezünk fél ötre Puerto Monttba, amely a régió központja, kikötő és turisztikai központ, és amelyet német telepesek népesítettek be a 18-ik században. Nem volt pontos elképzelésünk, hogy mit akarunk itt csinálni, mielőtt felbuszozunk Santiagoba de Nóri a buszon (amin Osornótol, másfél órán át állni kellett) szóbaelegyedett az utitársakkal. A buszon utazó lányok elmondják, hogy a közeli Chiloé a legendák földje, vannak itt sztorik mindenféle boszorkányokról, halottak hajójáról... Sőt mi több, a sziget templomai az UNESCO világörökség részét alkotják. Egy üzletembernek tűnő férfi is közbeszól, javasol néhány célpontot a szigeten, majd kiderül, hogy tengerbiológus, és éppen könyvet ír a dél-chilei madarakról. Sőt, ha felajánlja, hogy ha vannak jó képeim itteni madarakról, berakja őket a könyvbe. E-mail címet cserélünk, ezek után mi jöhet más, mint hogy elmenjünk Chiloé szigetére.

Én és a "lányok a buszon":

A hallottak alapján Puerto Monttba érkezve 1. megvettük a jegyet másnap estére a santiagoi buszra, 2 megvettük a jegyet Chiloe sziget központjába Castroba, azzal, hogy ott majd meglátjuk, 3 vettünk kaját, mert abból nem volt sok az út során. Pikk pakk máris a buszon voltunk 5 kor. Egy rövid kompolást is beillesztve valami helyi járattal vágtunk neki a 170 kmre levő Castronak (Chiloé sziget fővárosa). A busz gyakorlatilag minden falunál, kapunál és olajoshordónál megállt. Az ígért három óra helyett négy óra alatt téve meg az utat. Este 9re értünk Castroba, ahol kiderült még csak nyolc van az óraátállítás miatt. Zsír. De ez volt a legkisebb probléma...

Többszörösen kiütve (Nóri írja)

Már nagyon sok minden történt velünk a legutóbbi poszt óta, de egyre fogynak az energiáink és intenrnetelérésünk sem sűrűn volt az utóbbi napokban. Legalább 6-7 possztal el vagyunk maradva, ha most nem alszom el akkor megpróbálok néhányat feltenni. Gyors infók: már lassan egy hete Chilében vagyunk, most éppen Aricában, Chile legészakibb városában. Ma egy befizetett túra keretében feljutottunk busszal egy 4500 méteres hegyre. Nem mondom, hogy hatalmas élmény volt, mert a nap folyamán a következő tüneteket pordukáltuk (nekem csak magashegyi betegség, Petinek ez megfázással kalkulálva):
Peti: 7:30-kor kiesett a világ és 17:00-ig nem tért vissza, akkor is csak nagyon halványan, megfázás, láz, fejfájás, orrfolyás, krónikus alváskényszer némi émelygéssel. Akkor Péter végre rájött, hogy a lázat legjobb lázcsillapítóval kezelni. Miután a gyógyszer hatni kezdett, lassan visszatért közénk.
Én: zsibbadás, gyors szívdobogásérzés, émelygés, hányinger, látáskimaradás, fejfájás, illetve amikor a hegy tetején hősiesen 0,1 km/h-s sebességgel megtettem kb. 150 métert, olyan érzésem volt, mint a mélytengeri láz lehet: az álom és ébrenlét határán mindenféléket elképzeltem miközben a fagyos patakok közötti tőzegeken ugráltam a menekülő lámák felé.
De ez még mind semmi, mert volt egy néni a buszon, akibe már csak az oxigénpalack tudott lelket lehelni. Mi eddig - saját meglepetésünkre is - nem jutottunk el.
Kárpótol minket a tény, hogy eljutottunk a "híres" Chungara tóhoz : )

Parák (Nóri írja)

Az esetek 90 %-ában nagyon jól érezzük magunkat az út során, de tény, hogy vannak nehézségek is, bár ez gondolom természetes. A paráknak két nagy része van: az egyik az állandó helyváltoztatásból adódik: megvan minden? nem vesztettünk el semmit? nem hagytunk semmit a buszon? nem lopják el a csomagot?
A parák másik nagy csoportját az állandó döntéskényszer jelenti: a mindennapok kényelméből kiszakadva egy ilyen távoli utazás alkalmával az apró döntések felelőssége valahogy sokkal nagyobbnak tűnik: felszálljunk erre a buszra vagy a későbbivel menjünk? elmenjünk ide vagy oda? van időnk erre meg erre? hol együnk? nem veszélyes ez? És persze az is külön energia, hogy két ember vágyait a nap minden pillanatában össze kell egyeztetni.
Van még egy csoport, ez csak nekem van, Peti azt mondja, neki ilyen nincs. Ez a biztonságérzetem hullámzásából ered. Van olyan, hogy teljesen biztonságban érzem magam, még akkor is, ha új a környezet - pl. az Osorno-Puerto Montt járaton (első órák Chilében) állni kellett a buszon, iszonyú meleg volt, de mégis megnyugtató volt a helyiek kedvessége, biztonságban éreztem magam. Aztán az egész hirtelen szertefoszlott, amikor megérkeztünk Puerto Monttba: új pénz, nem tudom mi a váltási arány, de váltanom kell, nem vernek át? Rögtön buszjegyet kell venni, végre megszoktam az argentin spanyolt, de a chileiből semmit sem értek. Nem értek valamit félre? Nagy tömeg a pályaudvaron - nem rabolnak ki, hogy látják, hogy itt szerencsétlenkedek? Felszállunk a buszra - félelmetes idióta bohóc szórakoztatja az idegesítően vihogó népet, az eső zuhog, minden tiszta sár.... Aztán megint kitisztul az egész ahogy az ember megszokja az újabb és újabb helyeket, helyzeteket....

Bariloche by night

Ezek a képek útban Bariloche felé készültek a buszról:



Barilochében eredetileg egy egész napot töltöttünk volna, de a félnapos késés miatt csak egy este jutott nekünk ezen a szuper helyen. Bariloche az argentin Svájc, a csokoládé argentin fellegvára, és a teljes dél-amerikai kontinens elitje ide jár síelni. Brit utastársunk javaslatára a buszpályaudvarról egyből az "1004" nevű hostelbe taxiztunk. Ez egy panelház 10. emeletén van, és az ablakokból látszik a Naguel Huapi tó.
A hostel nappalija:


Mióta utazunk, minden este van egy visszatérő programunk: Petinek üldözzük a bifét, vagyis keresünk egy helyet, ahol jó steaket ehet. Mivel a steaket én már nagyon unom, ezért komoly veszekedések bontakoznak ki minden este a vacsoránk helyszínéről. De végül mindig megegyezünk, Barilochében a kompromisszum egy kiváló rocquefort-os pisztráng volt.

Valdés II.

Itt a térkép Puerto Madrynról és a Valdés félszigetről. Minden fontosabb hely látható rajta.






Reggel ezekkel a fényekkel köszöntött minket a Valdés félsziget.
Puerto Pyramidesig mint említettem nyílt egyenes remek betonút vezetett. Innen indultunk a félsziget északi csúcsa felé, Punta Norteba, kb 80 km. A félszigeten három nagy kiépített kilátó hely van, ahol közel lehet menni a parthoz és az ott élő fókákhoz, madarakhoz, halakhoz (hehe). Az egyik ilyen hely Punta Norte, a másik Caleta valdés, a harmadik a déli szigetcsúcs, Punta Nimfa.
Amint lekanyarodtunk a főútról, jött az élvezet, amely talán a legtöbb úrvezető álma. Autóút szélességű, nyílegyenes, hullámzó, salakos-murvás út. Tiszta Izland, csak most egy kétkerék meghajtású VW Gol (nem Golf, hanem a Polo és a Golf valamilyen hibridje), nem egy 4X4-es Subaru Impreza. Ja és szinte tökegyedül vagy. Argentinába télen jönni (úgy értem, amikor otthon nyár van) kevés előnnyel jár, de az egyik a turista mentesség. Nyáron ez borzalom lehet, mert a sok autó meg busz miatt nem lehet nagyon menni, ha csak szét nem akarod veretni az autód kavicsokkal meg kövekkel. De ilyenkor lehet haladni akár nyolcvannal is.

A Puerto pyramidesi bálnales után Punta Nortébe mentünk. Itt bár fókát nem láttunk, de megérte elmenni, mert ott szerzett Nóri új barátot a tatu személyében.
Punta Norte-tól elindultunk dél felé a parton Caleta Valdés felé. Mindenhova ki van írva, hogy tilos a partra kimenni, az argentínok komolyan veszik a természetvédelmet. Nem csak kiírják mindenhova, de itt a főbb helyeken parkőrök, állomások vannak. A kilátóhelyeken ki van írva, hogy ide dobd a cigid, ne szemetelj az állatok miatt. Hallgasd a természet hangját és ne hangoskodj stb. És viszonylag be is tartják az emberek, neveletlen gyermekek persze mindenhol vannak, de én ahol tudtam mindenhol némán rájuk vicsorítottam. Caleta Valdés felé csak egyszer álltunk meg szétnézni. A következő történt. Álltunk a kerítésnél a szikla szélén. Egyszercsak dél felől egy fekete madár közeledett a víz felett. Szépen elhaladt előttünk jó messze, majd csinált egy kanyart visszafelé elhúzott előttünk jó közel, majd újabb kanyarral ráállt a régi útvonalra és sutty ment tovább. Ez a "bemutatkozás" csak transzcendens erőkkel magyarázható :)

Ok, vissza a murvás útra és Caleta Valdésbe. Caleta Valdésnél egészen le lehet ereszkedni a tengerpartra és néhány méter közelségbe férkőzni a fókákhoz. A fókák viselkedése megtévesztő lehet az ember számára, mivel a szárazon töltött időt főleg alvással, lustálkodással töltik. Szóval azt feltételezhetné az ember, hogy lusta állatok, de valójában a vízben nagyon is aktívak.
A fókák a szárazon tehát vagy alszanak, többnyire egymáson, szendvicsszerűen, vagy pedig kettő fóka felsőtestével egymásnak feszül és így vicsorítanak egymásra, harapdálják egymást vagy egyszerűen csak így alszanak. Ebben a pózban néha úgy tűnik, hogy szeretik egymást, néha pedig úgy, hogy harcolnak.
Itt úgy tűnik, hogy szeretik egymást, vagy mintha énekelnének egymásnak:
Itt harapdálják egymást?
Ez a pufók fóka itt még mosolyogva alszik:
Majd megérezte, hogy ott vagyok, és rámmosolygott (Nóri):


Caleta Valdéssal végezve elindultunk visszafelé, Nóri bealudt, de eddigre már megtanultuk, hogy az úttesten átrohanó különböző állatok miatt, aludnia is a teleobjektívvel a kezében kell. Napközben már többször találkoztunkl vikuna csapatokkal, elég félénk állatok, mire elővettük a gépet már csak a seggüket mutatták felénk messziről. Az egyik alkalommal szintén vészfékezéssel álltam meg, Nóri kipattant, vikunák elrohantak, de meglepetésre ott maradt a közelben két vadnyúl (spanyolul mara, Nóri szerint ez egy külön állatfaj, nyúlszerű, de nem nyúl, mindenki döntse el).


Aztán találkoztunk egy kevésbé félénk vikuna csapattal, ezek hajlandóak voltak belenézni a kamerába.


Ezt a keselyűszerű madarat Punta Norténál szúrtam ki.


A nap utolsó csodája a nanduk voltak. Az első átrohantam előttem, erre megböktem Nórit, aki felriadva azonnal a géphez kapott és szerintem még félálomban volt, amikor már emelte a szeméhez a gépet és a bemondott irányba fordult. Amíg rákeresett erre az egyre, egy újabb csapat rohant át az úttesten. Ahhoz képest, hogy mennyire félénk ez az állat, egészen jó képek lettek. A nandunak pont olyan a tolla mint a kánkántáncosok szoknyája, nagyon kecses nőies állat, még akkor is, ha esetleg fiú.

Mivel telhetetlenek voltunk és még volt egy kis időnk visszafelé bementünk (kimentünk)Punta Pyramidesbe (ez Puerto Pyramides mellett van), hátha látunk egy két tengeri elefántot (elefánt fókát).

Nem láttunk , de egy újabb ismeretlen madárfaj rohant át előttünk. A képek nem lettek túl jók, hátha egyszer valaki megmondja mi volt az.

A buszunk este 9.20 kor indult Barilocheba, úgyhogy kényelmesen 7.00-re visszaértünk. Nóri felvetette, hogy vetessük ki az öltéseket, mert ideje lenne és szépen gyógyul. Gyors kérdezősködés után elmentünk egy rendelőbe, ahol 60 peso (kb 12 euro) és 12 dollárért (steril eszközök, kötszer) a doki kikapkodta az öltéseket. Sejtettem, hogy az lesz, mint amikor a vakbelemből szedték ki a kapcsokat. Az ember egészen jól van, szinte ugrál már. Aztán, amikor ezeket kiszedik, megint a rosszullét kerülgeti. A doki egy csipesszel, meg egy szikével látott neki a madzagok átvagdosásának. Nem mertem odanézni amint leszorította a kezemet és "megkéselt". Nóri sem mert odanézni, úgyhogy nem tudott közvetíteni, hogy hol tart a doki. Mikor először felnéztem három öltést már ki is szedett. Kicsit csípett, kicsit húzott, de a varráshoz képest semmi volt.
Na jó, mire mindennel végzett majdnem hánytam, de fogyott az idő, és uralkodtam magamon. Beültem a kocsiba a friss kötéssel a kezemen és visszavezettem a pályaudvarra. Kocsi leadva gyerünk a buszhoz. Mi? Törölték az éjszakai járatot a hóhelyzet miatt, és csak holnap reggel indulunk? Anyátok.
Éjszakára visszatértünk a hostelbe, akaratunk ellenére. Annyira szomorúak voltunk, meg rosszkedvűek, meg fáradtak, hogy Nóri úgy ahogy volt bedőlt az ágyba és reggel 5ig aludt. Én mérgemben reggel 3 ig ezen a blogon dolgoztam.
Reggel buszra szálltunk. Még indulás előtt kiderült, hogy a busz csak Esquelig megy, az mínusz 200 km Barilochetől. Röhögni tudtunk már csak.
Az egyetlen említésre méltó tény a 9 órás út alatt az utaskísérő faszkalaposkodása volt. Öten voltunk az emeleten. Egy hellyel hátrébb ültem, hogy tudjak beszélgetni egy brit turistával, amikor jön a gyerek, hogy üljek előre mert ott a helyem. És ezt eljátszotta vagy háromszor.
Nóri: a táj út közben pont olyan volt, mint a Tetró filmben. Félelmetesen kihalt havas táj, nagy, csillogó hegyek, éles fények.
Végül mégis eljutottunk Barilocheba. Hogyan? Egyszer csak megállt a busz az út szélén. Az út túloldalán egy másik busztársaság busza állt lehúzodva. A faszkalap utaskisérő valamit mondott a két argentin utasnak, amire azok pakolni kezdtek, mi kérdeztük őket, hogy mi van. Mondták, gyorsan át kell szállni a másik buszra, mert a Barilocheba megy. Na mégis van busz? Mi átpakoltunk és este 9re ott is voltunk ebben a festői szépségű városban.

Bálnales és tatu videó Puerto Pyramidesben

Puerto Madryn - Valdés félsziget - Puerto Pyramides

Az éjszakát a Punta Ballena (bálna) hostelben töltöttük. Nagy a választék szállásban PM-ban, mindenféle kategóriában, de ez a legolcsóbbak közé tartozott. A zuhanyzót elnézve nyár óta nem nagyon járt erre vendég. 80 pesot fizettünk egy kétágyas szobáért, zuhanyzó nélkül, de legalább jó meleg volt. Az árban benne volt a reggeli is, pirítós, lekvár, tea. Megpróbáltunk napkeltére kiérni a Valdés félszigetre, amely kb 100 km-re volt. Nem sikerült. Napkeltére (8.30) épp csak elhagytuk a szállást, Nóri a parton mindjárt megcsinálta festményszerű fotóit, amelyből az egyik a fejlécben is látható.

Na, de irány a félsziget. kb 30 km-t a nagy észak-déli főúton kell megtenni, s aztán kell lekanyarodni balra,. Miért lényeges ez? Mert utána annyira nyílegyenes az út, hogy az elkövetkező 80 km-en kb 5 kanyar van, és az argentínok nagyon tolják ezekben az egyenesekben, 130-140-vel.

Félúton a nemzeti park bejárata, 70 peso fejenként. Ezután mi egyből letértünk az Isla de los Pajaros (Madarak szigete), ami egy 10 perces kitérő volt, de nem láttunk semmit, csak a vakító napot.
Vissza a főútra és irány Puerto Pyramides a félsziget egyetlen települése, ahonnan indulnak a bálnatúrák. Kis falu gyönyörű faházakkal, de minden a turizmusról szól. Gyorsan csoportot keresünk és 10.30 kor már hajón vagyunk. Mindenki kap esőköpenyt, mentőmellényt, fel a hajóra és egy óriási traktor tolja be tengerbe a hajót meg az állványt, amin pihen a hajó (mivel éppen apály van).
Amint elérjük a mélységet, a hajó kiemelkedik, a tenger tengerkék, háborog, a vízpermet finoman beborít mindenkit. A szabályok elhangzanak (felállni, egyoldalra tódulni, felmászni tilos), amelyeket majd senki sem tart be. Kb 20 percet haladunk befelé. Másik két hajón is bálnalesők. Mint egy vadászat. Kb 5 perc után megjelenik a bálna, mindhárom hajó ráront. Kicsit keserű vagyok, hogy akkor most ez lesz, annyi itt a bálna, hogy mindenki találhatna magának sajátot.

Izlandon Húsavikban voltunk ilyen bálna lesen, ott ugyanez volt. Négy hajó egy bálnát üldözött, annak meg hamar elege lett a csődületből a zajból és elmerült. Mondanom sem kell a bálnák érzékeny állatok, pl utálják a zajt. Húsavikban a hajónkon a 40 turistából kb 32 úgy viselkedett mint a vásári tahó, akiket nem is igazán érdekelt az egész. Hangosak voltak, majomkodtak, röhögtek, visítoztak. Most is így indult, az első látványra a hajó női szekciója felsikkantott, nevetett és tapsolt. Aztán hála is istennek minden normális lett, a népek elcsendesedtek, mindenki kamerájába vagy fényképezőgépébe meredt és persze voltak akik annyira kikészültek, hogy még annyi erejük sem maradt, hogy a maguk elé tartott zacskóba hányjanak. Egyébként Izlandon összesen egy bálnahátat láttunk (bár lehet, hogy rosszkor voltunk rossz helyen). Ahhoz képest Puerto Madryn környékén tényleg csak úgy hemzsegnek. Az El Doradillon volt olyan, hogy egyszerre 6-7 bálnát lehetett látni.



Ezen a fenti képen a bálnaanya és a tinédzser bálnája fej fej mellett haladnak.
Újabb jó pont volt, hogy idővel minden hajó talált magának egy bálnát, és nagy csendben, óvatosan, figyelmesen az egésznek tényleg bálnales hangulata lett, ahol a lényeg a bálna volt, nem az hogy az idióta turisták jól érezzék magukat. A saját southern right whale típusú bálnánkat kb 5-10 méterre közelítettük meg. Mindjárt egy anyja-gyereke párt követtünk. A képek a bálnáról magukért beszélnek. Nóri csinált egy csomó videót, amit még nem tudtunk feltölteni. Összesen vagy egy órát voltunk kint, a tenger háborgott rendesen, izgalmas volt. Visszafelé még elkanyarodtunk egy szikla felé, ahol a már említett kékszemű kárókatonák voltak, és a képeken látszik, hogy tényleg kékszeműek!
Ja itt kell elmondanom, amit Nóritól tanultam közben. Valamelyik előző posztban voltak képek, hogy a bálna farka kiáll a vízből. Ez azért van, mert ilyenkor a bálna függőleges pozícióban van fejjel lefelé vitorlázik a farkával, azaz hagyja, hogy sodorja a szél, és ezt szórakozásból teszi!