Islas Ballestas és a Reserva Nacional Paracas

Ugrálunk az idősíkok között mint Proust (bocsánat). Paracasban még Nazca után voltunk, Lima és dzsungel előtt, de csak most jutottam el, hogy írjak róla.

A busz Nazca és Lima között kérésre megáll a főúton, ahonnan egy taxival bedobhajtuk magunkat Paracasba kb. 20 perc alatt és 12 sole-ért. A turisták két dolog miatt mennek ide. Hogy megnézzék a Ballestas szigeteket, amelyek tele van madarakkal és néhány fókával. Annyira tele van, hogy a mai napig folyik itt a guano bányászat. Most már csak hatévente, de amíg a guanó adta a műtrágya fő alapanyagát (19 sz. vége, ha jól emlékszem), addig komoly vagyonok születettek ebből. Ja, ha valaki nem emlékezne a gimis földrajzórára, akkor a guanó nagy mennyiségű összeszáradt madárszar, ha jól emlékszem magas kéntartalommal. Ballestason olyan hat hét méter magasságban rakódott le, de a hajóból csak annyit látni, hogy minden fehér.
Ja és a madarakat. Humboldt pingvineket, amelynél északabbra (melegebb területen) már csak a galapagosi pingvinek élnek. Voltak még kormoránok (két fajta is, de ezeknek utána kell nézzek, meg valami nagyméretű honos tengeri madár).
A program reggel 8 kor indul, kb 11 ig tart, egy óra oda egy másik vissza és egy óra ott. Ha szerencsés az ember palackorrú delfinnel is találkozik, ahogy mi. A hajók Paracasból indulnak és mennek mint a gép.

Kis szerencsével palackorrú delfinekkel lehet találkozni kifelé menet.

A sziget egy képe

Amiket kínálnak a szigetetek: A Humbold pingvinek
Red footed Cormoran

Peruvian Booby

Inca Tern

Guanay Cormoran

Oroszlán fókák, alvók és


A Reserva Nacional Paracas a legnagyobb félreértés, mindenkit lebeszélek róla, aki gondolkodik rajta. Úgy adják el, hogy itt egy flamingo, ott egy visitor center, amott egy másik madárkülönlegesség, aztán pingvinek is. Ehhez képest szörnyen gyanús lett az egész mikor először álltunk meg és a vezető fosziliákról kezdett magyarázni.


Részemről ez volt legérdekesebb foszilia felfedezés

Ennyit látsz a rózsaszín flamingókból

A szép tengerpartok 1

A szép tengerpartok 2 ( a világon csak 3 helyen van ilyen vörös homok!!!)

Madárszinten volt ez az érdekes csőrű madár. Úgy emlékszem ilyet utoljára Shetland szigeteken láttam

És volt egy ilyen madárraj is

Kb 30 sole-ért a következőt kapja az ember. Összidőtartam: 5 óra. Ebből buszon rázkódás: 1,5 óra, ebéd másfél óra, fosziliák tanulmányozása 0,5 óra. Szép tengerpartokon gyönyörködés 1 óra, birdwatching: fél óra. A visitor centre romokban az utolsó földrengés óta, a flamingókat csak két km-ről lehet nézni, mert különben elrepülnek, stb. Az étteremben horror árak, madár szinte zéró. Ha tengerpartokra vagy kíváncsi, ne hagyd ki, ha madarakra, állatokra, felejtsd el. Érdemes tisztázni előre, mi az utazás eszköze, mert mi egy ócska midi busszal zötykölődtünk. Előttünk négy olasszal, akik közül a főokos – nem viccelek – 11 től 5-ig végigbeszélte az utat. Mit beszélte, magyarázta.

Az egész úgy van kitalálva, hogy a turista reggel lenyomja a hajótúrát, déltől meg a nemzeti parkot, este meg már felkapaszkodik egy buszra Lima vagy Nazca felé. Szállás rengeteg, jó áron, egyben lehet alkudni a hostelre és a két programra, Csak – mondom – a nemzeti park időpazarlás ebben a formában és egyénileg nem tudom, hogyan engedik be az embereket, de nem nagyon, hiszem, hogy beengedik őket bóklászni.

A dzsungel

Holnap reggel indulunk a dzsungelbe, Iquitosba repülünk és onnan négy órányi hajóútra az Aamazonason leszünk négy napig. Az izgalom megint csak fokozódik, ugyanis a web check-in-nél vettük észre, hogy áttették az indulási időt 06:40-ről 10:00-ra, ismeretlen okokból.
kicsit félünk, hogy mi vár ránk a dzsungelben, nem tudom mi lesz ha valami óriás ízeltlábú megközelít, bár a lényeg csak annyi, hogy Peti kezében ne legyen kés, ha sikítok (ld. a Verfürdő a Fülemile utcában posztot). Nem tudjuk, hogy lesz-e net, vagy kapcsolat a külvilággal, ha igen, akkor próbálunk életjelet adni. Fürödni már biztos hogy nem fogunk, ugyanis a múlt hónapban nálunk vendégeskedő amerikai couchsurfinges világutazók elmondták, hogy van valami hal, ami icipici és beúszik az meber testnyílásain, belekapaszkodik a karmaival a nyálkahártyába és hatalmasra nő, úgy kell kioperálni. Illetve Anyuci is látott egy természetfilmet, hogy az Amazonasban vannak valami átlátszó kis élőlények, amik bemennek a bőr alá és ott lepetéznek meg csúszkálnak mászkálnak....
Na de eme rémségek ellenére nagyon várjuk a dzsungelt, csak jussunk el oda.

Ez a Gondviselés vagy mi?

Neeem, egyszerűen nem találok rá jobb magyarázatot. Érhetetlen, megmagyarázhatatlan, csak a véletlen szó jöhetne még ide.

Arequipából este nyolckor indult a busz, amely reggel hétre ígérkezett Nazcába. A Flores busztársasággal mentünk, mert ezzel érkeztünk Tacnából Arequipába egy nappal korábban és náluk vettük egy mindjárt tovább a jegyet.

Szemben Chilével vagy Argentínával, Peruban nem közösködnek a busztársaságok, nincs közös pályaudvar sem a nagyobb városokban. Mindenkinek saját van, azaz ha meg akarod könnyíteni az életed, akkor mindig egy társasággal utazol, mert egyébként hurcolászod magadat egyik társaság pályaudvaráról a másikra taxival. Szóval nem váltasz, ha csak olyan nem történik veled, mind velem.

A lopás minden beszámoló és útikönyv szerint általános Peruban. Ok, ez tudtuk, de tőlünk nincs nagyon mit ellopni, a két hátizsákot pl. bármikor vihetik, annyira ócska cuccok vannak benne (beleértve a két zsákot is). A fontos dolgok a kézipoggyászban vannak. Szóval megy a lopás Peruban. Állítólag a buszokon is, de mi azt hittük, csak akkor kell vigyázni, ha a busz sokszor megáll, és fel és leszállnak rá mindenféle emberek.

Olyan hosszútávú járaton, ami 10 órát megy és egyszer sem áll meg, ott nincs mitől tartani. Ezt gondoltam, mert még sosem loptak meg, és azt hittem, lopni csak egész csomagokat lehet. Mikor felszállunk a buszra, két csomag utazik velünk. Egy kis hátizsák kitömve minden fontos dologgal (kaja, netbook, újság, neszeszer - arra az esetre, ha eltűnnének csomagjaink) és a fotótáska. Ezek rendszerint láb alatt, lábak között utaznak, ami 10 órákon át fárasztó. Lassan rászoktunk, hogy a fotótáskát a fejünk fölé tettük és szépen letakartuk kabáttal vagy pulóverrel. Most is így utaztunk.

Hajnali fél négy körül már mindenki aludt a buszon. Lámpák lekapcsolva, csak a lábszinten a folyosót jelző égők világítottak. Egyszer csak felébredtem, igazából ez volt a gondviselés (vagy a véletlen), mert semmi okom nem volt már rá. Ez volt az első érhetetlen dolog.

A második érthetetlen dolog az volt, hogy az első gondolatom az volt, hogy hátranéztem. A busz emeletén ültünk, kb az első harmadban. Nem Nórira gondoltam, vagy hogy levettem a cipőm, vagy hogy álmos vagyok, vagy hogy hol vagyunk, hanem hátrafordultam a busz vége felé.

És akkor megpillantottam egy csávót a busz legvégében, nekem háttal, aki mintha a fotótáskámat tartotta volna a kezében. Nem tudom mire gondoltam, de felpattantam és benyúltam a rekeszbe a fejem felett. Üres.

Ismét hátranéztem. A táskám ebben a pillanatban a földön volt az utolsó előtti székek között. Kb 3 mp alatt értem hátra, belerúgtam alvó kezekbe, fejekbe, lábakba, de úgy voltam, hogy nem érdekel. Amikor hátraértem, látom, hogy ki figyel az utolsó ülésen? Hát a steward. Aki az induláskor elmondta, hogy mindenki vigyázzon az értékeire, mert a busztársaság nem vállal felelősséget semmiért. Igen, zselézett frizurája beugrott, amikor először hátranéztem. Anyád.

Először felkapcsoltam a feje felett a villanyt, kicsit ijedten nézett rám. Kinyitottam a táskát, minden megvolt még benne. Hosszú, pattogós beszédet intéztem hozzá magyarul, sűrű káromkodásokkal tarkítva. Úgy tűnik mindent értett, mert félénk mosollyal, kicsit kérdezve mondta, hogy hát akkor ez ugye az én táskám? És hogy megvan, pont itt előtte. Anyád.

Ennyi, meg még egy kis adrenalin. Nem az a csoda ebben, hogy meglett a táska és nem tűnt el belőle semmi, hanem hogy felébredtem, és mindjárt úgy, hogy a táskára gondoltam. Azután, hogy a kaller levette a táskát és elsétált hátra, eltelhetett vagy 10-15 mp. Miért ezután ébredtem fel? Rejtély.

Ezek után már nem maradt sok erőm aludni. A busz az ígért reggel hét helyett, reggel ötkor érkezett meg. Nem lett volna baj, ha késik egy kicsit, először ért oda korábban. Öt és kilenc között az időt Nórival a Hotel Guang Zhou tetején töltöttük. A perui szállodákban a kávézó-pihenő a tetőn van. Ennek az étteremnek a tulajdonosa egy kínai valszeg Guang Zhou-ból. Turizmusban utazik.

A hosszú várakozás nem telt el hiába, a végére sikerült meggyőzni Nórit, hogy ha már nem úszott a fókákkal, és ha már ilyen szerencsésen kezünkben maradt a fényképezőgép, akkor repüljön egyet gyermekkori álma felett.

A tanulság? Peruban ne utazz a Flores társasággal és a fontos dolgok mégis maradjanak a lábad között, bármilyen kényelmetlen is 20 órán át.

A Nazca vonalak és az elképesztő spontán kirajzolódás

Eredetileg lemondtam a Nazca vonalak feletti repülésről, és beértem volna a kilátótoronnyal (ahonnan csak két rajz látszik), de Peti meggyőzött, hogy repüljek a vonalak felett. Erich von Dannniken könyvei, melyekben kiváltságos helyük van a Nazca vonalaknak már 14 évesen lázba hoztak, így valóban nem hagyhattam ki a felettük való repülést.
Egy nyolcszemélyes géppel szálltunk fel a Pampa Colorada felé, ez már önmagában is élmény volt. Minden ülés mellett ablak, előttem egy méterre a pilóták, a vezérlőfal. Fejünkön a fejhallgató, a pilóta magyaráz - mint a filmekben.

Haló, haló, itt Carlos, a kapitány:

Na de ez mind semmi ahhoz képest ami a levegőből látható. A repülő felszáll, és kb. két kilométerre már kezdődnek a vonalak. Először csak vonalak, ameddig a szem ellát, párhuzamosak, merőlegesek, trapézok, félelmetes egyenességgel cikázzák a sivatagot. Majd előtűnnek a rajzok is, a két focipályányi méretű kolibri, a majom, a fa, a kezek, a papagáj, az asztronauta. Hihetetlen, megdöbbentő, hátborzongató.
A kolibri:

A fa és a kéz, balra a Carretera Panamericana, és a kilátó, ahonnan kivehető a két figura:
A bálna, ami nagyon cuki:
Az asztronauta:A pók:
Mindenféle vonalak:
A majom:
A kutya:
A trapéz:

De ez még mind semmi, mivel a pilóta szerint mi egy olyan jelenségnek lehettünk a tanúi, ami körülbelül csak ötven évente egyszer tapasztalható. Ennek a jelenségnek a neve a spontán kirajzolódás. A jelenség lényege, hogy a Nazca királyok ötvenévente sírjukból kilőnek egy gondolathullámot, mely eredményeként kirajzolódik egy újabb ábra a sivatagban. Én annyira szerencsés voltam, hogy a repülőnek pont azon az oldalán ültem, ahonnan a jelenség jól látszott, sőt, még lefényképeznem is sikerült. Egyszerűen hihetetlen, hálás vagyok a sorsnak, hogy ennek a tanúja lehettem.
Ezután a különleges élmény után visszatértünk Nazca városába, ahol a véletlenek sorozatának következő állomásaként találkoztunk egy 150 éves nénivel, aki meglepően jó egészségnek örvendett. Elmeséltem neki, hogy tanúja voltam a spontán kirajzolódásnak, mire ő megjegyezte, hogy a helyi legenda szerint akiknek a nevét és arcmását a Nazca király szelleme gondolathullámával kirajzolja, még legalább száz évig fognak élni, kivételes boldogságban és egészségben. Annak idején az ő neve is megjelent a Pampa Coloradan...

A Nazca rajzokat az i.e. 900 és i.sz. 600 között fennálló Nazca kultúra készítette. Hogyan tudtak olyan alakzatokat rajzolni a földbe, amik csak a levegőből láthatók? A rajzok között nyílegyenesen halad a Carretera Panamericana, a dél-amerikai főút. Kettészeli a sivatagot, amikor épült valószínűleg még senki sem tudta, hogy micsoda rajzokon halad át. A földről ugyanis semmi sem látszik, csak a kövek és a sivatag. Az első kereskedelmi pilóták lettek figyelmesek a rajzokra, melyek összesen 500 négyzetkilométeren terülnek el. A vonalak sok tudós és mégtöbb világképzelgő érdeklődését felkeltették, így számos teória létezik róluk. A német Maria Reiche szerint, aki egész életét a vonalak tanulmányozásának áldozta, egyfajta csillagászati kalendáriumként szolgáltak a vonalak. Mások szerint a Nazca kultúra ismerte a hőlégballont, így tudták a sivatagba vájni a csak a levegőből látható alakzatokat. Magyarországon a Nazca vonalak főleg Erich von Danniken könyvei által váltak ismertté, akinek a teóriáját - bármennyire is hihetelen és abszurd - legnagyobb meglepetésünkre itt senki sem ismeri és egyik utikönyv sem említi - sőt még a nevéről sem hallottak a környéken. Ezen azért lepődtünk meg, mert Peti és az én generációm is gimnazista korában ette a Danniken könyveket. Az ő elmélete nagyon röviden az, hogy idegenek jöttek a földre, akik megtanították a civilizáció alsó fokán élő emberiséget épületeket építeni és úgy egyáltalán a civilizáció egy magasabb fokára segítették őket, majd angolosan távoztak. A primitív emberiség istenekként könyvelte el az idegeneket, és különböző formákban kőbe véste a következő generáióknak a találkozás történetét (piramisok, Nazca vonalak, Stonehenge...), valamint ezekkel az építményekkel maguknak az isteneknek is jelet hagyott, hogy legközelebb hova jöjjenek. Danniken egyik legfőbb bizonyítékként használja a nazcai asztronauta figurát (ld. feljebb). De persze ezer más teória van még, sőt, mindenki megalkothatja a sajátját. Egy biztos, aki a két szemével látja a vonalakat, azt egy ideig nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy kik és hogyan készíthették őket.

Monasterio de Santa Catalina

A Szent Katalin dominikánus kolostor Arequipában kihagyhatatlan. Nemcsak szépsége hanem története is egyedülálló a kolosotoroktól hemzsegő Latin-Amerikában. 1580-ban épült, és akkora, hogy egy egész blokkot elfoglal - város a városban. A leggazdagabb spanyol családok küldték ide másod- és többedszülött lányaikat apácának (az elsőszülött házasodhatott meg), kisebb vagyonnak megfelelő hozzájárulás fejében. És ha már a lányoknak nem volt más választásuk, mint hogy elfogadják szüleik akaratát, a szülők mindent megtettek, hogy lányaik a zárdában is élvezhessék a spanyol otthon luxusát. A lányok először négy évre az újoncok részlegébe kerültek, ahol egy idősebb apáca irányítása alá voltak rendelve.

Ez a négy év bezártság egy lakószobákkal körülvett kisebb kertbe elég nyomasztó lehetett, azonban a negyedik év után kinyíltak a belső falak, és a lányok szabadon közlekedhettek a hatalmas kolostorkomplexum falain belül. Minden apácának saját háza volt, melynek felszereltsége a család anyagi helyzetétől függött. Egyes házakban a korabeli legmodernebb technológiákkal találkozhatunk, így például egy kezdetleges mosógéppel, ami a 17. sz-ban még csak Európában volt ismert, vagy WC-csészével.
A szegényebbek viszont itt mostak, bár abban az időben még ez a megoldás is modernnek számított:

A lányoknak 1-4 szolgálójuk is volt, akiknek a házakban külön szint volt fenntartva. Mivel a kolostor mint bentlakásos iskola is működött, a legtöbb apácával lakott egy-egy kisgyerek is.
A nővérek csak ezen a falon keresztül érintkezhettek a családjukkal:

Hogy a spanyol lányok lélekben otthon érezzék magukat, a kolostor utcáit spanyol városokról nevezték el (Calle Córdoba, Calle Málaga...) és a névadó város építészetéhez és színvilágához hűen építették meg.



Az apácák többnyire kézimunkával foglalkoztak, a szentek szobrait saját maguk által készített ékes ruhákba öltöztették.
(Ezek egyébként a cuzcói iskola tipikus Jézus-ábrázolásai).

Azonban 1871-ben, Josefa Cadena apáca érkezésével véget ért a fényűző életmód a kolostorban. A szolgálókat hazaküldte, a luxust pedig a közösség felé való fordulással váltotta fel. Innentől az apácák csak imádkozni járhattak haza házaikba, egy korábbi templom helyén közös konyha, ebédlő és háló épült. A legtöbb apáca ennyire azért nem volt elkötelezett, így a legtöbben hazamentek, így az 500 fős "lakosságból" csak a 70 keményvonalas maradt.

Az apácákról egyébként halálukkor készül egy festmény. Ezen a képen is azért van csukva a nővér szeme, mert már halott:
Azonban ez az apáca eksztázisban halt meg imádkozás közben, ezért nyitott szemmel halt meg az idegenvezető szerint. Elég félelmetes:

A kolostorban még ma is élnek apácák, az ő részlegük azonban nem látogatható.
Ezek a képek a kolostor egyik házának teraszáról készültek:

A kolostor komplexum falai kívülről:


Itt látható néhány kép Arequipáról, nem tudtunk meg sokat a többi épületről, mert nem volt időnk.
Ez a főtér, a Plaza de Armas:

Én és az inka, aki egy bankot reklámozott:

Juanita, a jéghercegnő

Az út során az egyik legnagyobb élmény az arequipai katolikus egyetem múzeuma, a Museo Santury volt, itt van ugyanis egy mélyhűtőben kiállítva az az inka lány, akit kb. 500 évvel ezelőtt áldoztak fel az egyik arequipához közeli hegy tetején. A múzeumban - szerencsére - nem lehetett fényképezni.
Az inkák úgy tekintettek a hegyekre, mint istenekre. Amikor az istenek megharagudtak rájuk (vulkánkitörés, földrengés stb.) áldozatokat mutattak be nekik, az áldozatok közül a legnemesebb pedig az emberi áldozat volt, különösen az ártatlan gyermeké.
Az áldozatokat a királyi családból választották ki. Ezek a kiválasztott gyerekek és családjaik tudtak róla, hogy ők áldozatok lesznek, és ennek megfelelően taníttatták őket, hogy méltóak legyenek erre a nemes feladatra. Amikor eljött az áldozattétel ideje, papok és lámák hada indult el az áldozatokkal oda, ahol a legközelebb lehet kerülni az istenekhez - a vulkánok tetejére. Miután végeztek az áldozattal, a testeket különböző, szintén áldozati tárgyakkal egy veremben helyezték el, melyet kővel fedtek le. Minden gyermek feláldozásakor megöltek 100 lámát is, de ezeket az állatokat nem vitték mind föl a hegyre. Ehelyett minden leölt állatról szimbolikus szobrocskát készítettek, melyet az áldozatok sírjában helyeztek el a hegy tetején. Az inkák számára az áldozat elfogadását az jelentette, ha fémből készült áldozati tárgyaikon átfutott egy villám - vagyis az istenek elfogadták.
Juanita 500 évig feküdt háborítatlanul az Ampato vulkán tetején sírjában. Azonban 1995 szeptemberében az istenek ismét beleszóltak a fiatal lány sorsába. A vulkán kitörései miatt az az évszázados hóréteg, mely Juanita sírját takarta olvadni kezdett, egy újabb kitörés pedig kilökte a veremből a hercegnőt. Johan Reinhard archeológus és kollégái ezidőtájban a vulkán egy alsóbb részén különös nyomokra lettek figyelmesek, melyek egy inka táborra emlékeztették őket. A tudósok követték a jégből kiolvadt nyomokat, és hamarosan megtalálták Juanitát. Későbbi vizsgálatok megállapították, hogy Juanita két hete esett ki a verméből, és sajnos ez a két hét a nap sugarainak kitéve többet ártott a múmiának, mint az 500 év a föld alatt. Azért múmia, mert bár nem balzsamozták be, de teste egy természetes mumifikálódási folyamaton ment át. Bőre alól kiolvadt a zsír és szabályos viaszréteget képzett a testén.
Juanita a múzeum utolsó termében egy hűtőben van kiállítva. Tisztán kivehető az arca, a keze. Körülbelül 12-13 éves lehet, nagyon apró termetű, homlokán egy horpadás, a halált hozó ütés nyoma. Embrionális pózban temették el, és ma is így, felhúzott térddel ül az elsötétített teremben a mélyhűtőben. Hátborzongató ahogy a hűtő üvegéről visszatükröződik a látogató saját képmása és összeolvad a kislány homályos arcával, a jégbe zárt történelemmel.

La Nueva Palomino és egyéb kaják

A perui konyha teljesen más, mint az argentin és a chilei. Az utóbbi kettő specialitásai nem lepik meg az európai gyomrot, nem úgy a peruié, amely egyesítve a spanyol, indián, afrikai és kínai hatásokat valami teljesen egyedülálló ízvilágot hoz létre. Ez az európai gyomorban egy hurrikánként "csapódik le". Sajnos tudom milyen az az ételmérgezés, de itt nem erről van szó. Sőt, nagyon jó minőségűek és frissek (eddig) itt is a kaják, csak éppen annyira idegenek, hogy egyelőre tiltakozik a gyomrunk. Ennek ellenére én nem hazudtolom meg magam és folyamatosan eszem.
Minden információforrásunk szerint az arequipai La Nueva Palomino a város egyik legkedveltebb étterme, ahol a legjobb minőségben lehet megkóstolni a perui specialitásokat. Bár a Lonely Planet utikönyv az egyik első helyen hozza (egyébként itt Peruban olyan szinten a Lonely Planet az egyeduralkodó, hogy minden turista azzal jár, és az a szállásadó, aki nem került bele a könyvbe, kb. eláshatja magát. A "lonely planetes szállások" mind teltházzal működnek, a többi szállásadónak pedig csak a maradék jut, aki az előbbi helyekre nem fért be, azokat is azzal csalogatják, hogy ők az útikönyvben lévő helyhez tartoznak, ami persze nem igaz. Nekem az a problémám a Lonely Planettel, hogy nem leírja a világutazóknak, hogy mit hol merre, hanem hihetetlen népszerűsége miatt megváltoztatja a valóságot. Ez óriási felelősség, amihez nem tudom, hogy minden esetben felérnek-e a szerzők, bár lehet) - na szóval bár elöl hozza a Lonely Planet, mégis - szerencsére - többnyire helyiek voltak és aláfestésnek helyi melódiákat hallgathattunk.

Ami mindig van a perui asztalon: pörkölt kukorica és ají, csípős fokhagymás szósz:

Összesen két előételt és egy főételt rendeltünk. Az első, amit kihoztak az egetverően csípős rocoto relleno volt. Ez csípőspaprikába töltött hús, tortillaszerű körettel tálalva. Nagyon finom volt, de félelmetesen csípett.

A második előétel az ocopa al octono volt. Főtt krumpli és sajt, földimogyorószósszal leöntve. Ennek érdekes íze volt, de a párosítás nagyon idegen. Peti egy falatot nem bírt belőle enni, én is csak csipegettem

De ez még nem volt semmi. Ugyanis ezután következett a cuy. Ez önmagában, hogy cuy olyan kedvesen hangzik, biztos valami finom husika, esetleg valami egyszerű krumplis étel, vagy helyi saláta? Nem, nem. A cuy a tengerimalac, Peru egyik nemzeti eledele. Úgy döntöttem, bevállajuk, ostobán azt gondolva, hogy majd feltálalnak nekünk egy kis tengeri malaccombot vagy ilyesmit. Erre a látványra azonban nem voltunk felkészülve.

Itt látszik a malackának a feje
Itt pedig a fogai

A körülöttünk ülők nevetve konstatálták szörnyülködésemet. Egy öreg nénitől próbáltam elleseni a cuy-evés technikáját (teljes testrészeket a szájba, hús lefejt, csont kiköp), de sajnos a gyakorlatban ezt nem voltam képes alkalmazni. A cuy-n egyébként nincs sok hús, a panír íze is más mint az itthoni rántotthúsé. A hús íze? Csak kizárásos alapon tudjuk meghatározni: nem olyan mint a disznó, nem olyan mint a marha, sem bármilyen nem csirke szárnyas. Még akkor talán a csirkéhez közelít leginkább. Persze ezeket nem magamtól tudom, hanem Pétertől. Én ugyanis akkora sokkott kaptam, hogy nem voltam hajlandó megkóstolni az állatot. Péter is besokkolt, de a kedvemért jó pofát vágott és azonnal kimetszett a oldalából (a cuy-nak) egy darabot, jóízűen rágcsálni kezdte és bátorított, hogy kóstoljam meg én is. Engem azonban annyira leblokkolt az állat szétcsapott feje, karmai, hogy állandóan azt hittem felpattan a tányérról. Péter miután látta, hogy nem tud kedvet csinálni, letette a kést és a villát, és bevallotta, hgy mindjárt hány (vagy hányik?) és igazából csak egy cigire vágyik.

No komment.

Ezt a hallevest még a chilei határnál ettem egy piacon. Nagyon finom volt és elég drága. De volt benne minden ami tengerből való. Kagyló, osztriga, haldarabok, rák(ocska). Nem csípett, sőt kicsit savanykás volt. Pétert azzal nyaggattam percekig, hogy akkor ez most romlott? De mivel mások is ezt ették, végül megnyugodtam annyira, hogy megegyem a felét. Nagyon finom volt, kár hogy paráztam, hogy romlott. Így utólag az egészet megenném.

Ez pedig a ceviche, Peru másik nemzeti eledele.

Ez tulajdonképpen nyers hal, azzal, hogy tömény citromlébe teszik különböző fűszerekkel, és így természetes módon oxidálódik, kvázi megfő. Ezt az ételt Paracasban kóstoltam meg, és a hatás nem maradt el. Sajnos nyomdafestéket nem tűr, ami következett, majd az érdeklődőknek esetleg szóban elmondom. Lényeg, hogy már jobban vagyok, a hurrikán elült. Aki esetleg hülyének nézne, hogy nyers halat ettem Peruban, annak elmondom, hogy tisztább a legtöbb étterem, mint a hekkes magyar strandi büfék és csupa helyi figurával volt tele. Egyébként nagyon finom a ceviche, mindenkinek ajánlom, vicc nélkül. (Igen, én hülyének nézlek Nórika, hogy ennyire nem hallgatsz az emberre, és minden ételre, helyi különlegességre rárontasz, aztán meg a WC ajtóra rontasz rá és könyörögő szemekkel várod a "logisztikai támogatást" :-)

Ja igen, itt van még az Inka Cola, a nemzeti ital, ami szerintem valami tuttifruttiízű sárga pacsuli, de a helyiek nagyon szeretik.

Ez pedig a chicha, szintén nemzeti ital, fekete kukoricából készült, van sima édes és alkoholos változata. Először azt hittem, hogy ez valami csúnyán alkoholos cucc, mert azt olvastam, hogy az inkák ezzel kábították a áldozatra küldött gyerekeket. Mikor Arequipában rendeltünk egy menüt, s ahhoz járt ilyen, mint mérgezett egér tiltakoztam, hogy nem kérek ilyet. Elég furcsa látvány lehettem, de végül levettek nekem egy poharat, töltöttek kis kóstolót, és meggyőztek, hogy iható és a nem alkoholos verzió is elterjedt. Tényleg, gyerekek is isszák.