Sajt-ihlette bejegyzés

Ezt Nóri írta, kicsit szofisztikáltabb, végül is egy évet élt itt.

Eddig abban a hiszemben éltem, hogy a 2001-2002-ben Dániában, Bornholm szigetén eltöltött csereévem alatt valamilyen étkezési rendellenességet fejlesztettem ki. Egyrészt azért, mert a 12 hónap során 20 kg-ot híztam, másrészt pedig azért, mert állandó evési kényszerem volt. Ma reggel, amikor lementem reggelizni, akkor jöttem rá, hogy nem volt nekem semmi bajom. A „baj” a dán kajákkal, az itteni anyuka, Mor házikosztjával van. Egyszerűen annyira finom, hogy folyamatosan enni kell, nem lehet betelni vele, hihetetlen élvezetet nyújt. Pedig csak a nagy kedvenceimet kóstoltam végig reggel, többek közt a híres dán leverpostej-t, vagyis májkrémet.

Mondjuk a májkrém szó erre nem méltó, mert erről egy magyarnak az igénytelen konzervek meg az agyonkezelt májasok jutnak az eszébe. A leverpostej az más. Aztán ott van a bornholmi mustár, aminek megint csak utánozhatatlan az íze, Mor isteni házi készítésű franskbröd-jéről (mákkal szórt fehér kenyér, de milyen!) nem is beszélve. De a csúcson mégiscsak a sajt ül. Igen, az az „átlagos”, amiről Peti tegnap írt. Hogyan is írhatnám le ezt az ízt? Érzem benne az ostedame (sajteladó kisasszony) boldogságát, a sajtkészítő örömét, a tehén delíriumát, ahogy rálel egy addig felderítetlen legelőre, a fű lelkesedését, ahogy ráhull a friss dán eső, a víz jókedvét az Öresund szorosban. Ezt mind. És azt is érzem rajta, hogy ÉL, olyan íze van, igen, és hogy engem akar táplálni, és szeret engem.

Dániáról mindig az jut eszembe hogy egy olyan egyszerű hely. Nem büszkélkedhet világhírű természeti képződményekkel vagy ember által készített látnivalókkal. Mégis annyira jó hely, olyan emberközeli. Nem kicsit szép, hanem apró értékekből áll össze ennek az országnak a profilja, és maga az egész, az nagyon meggyőző. Például itt Bornholmon a repcemezők, a dimbes-dombos táj, a szélmalmok látványa, a gyönyörű zöld fű, az északi sziklás és a déli homokos tengerpart, a kis vízesések, a virágzó völgyek, ezek teszik széppé a tájat. És persze az, hogy itt minden négyzetméter föld művelve van. Ez egészen szokatlan látvány ugye a magyar szemnek.

Majd jönnek a képek és azok magukért beszélnek.

Babás szemszögből arra jöttem rá, hogy egyszerűen nem szabad félni, parázni. Menni kell, és lehet ha valakinek mehetnékje van. Annak ellenére, hogy tegnap összesen hat (Taxi, repülő, vonat, busz, komp, autó) közlekedési eszközzel utaztunk, Mici kevesebbet sírt, mint egy átlagos napon. Összesen talán 10 percet sírt és 10 percet nyűgösködött, ami egy hat hónapos gyereknél azért nagyon jó. Meg este kicsit nehezebben aludt el (nyilván az új környezet ingerelte), de reggel nyolcig aludt egy nyikkanás nélkül. Útközben mindenhol mosolyogtak ránk, Peti néha zavarba is jön, annyira nézik Micit. Tényleg az van, hogy az embert a saját félelmei fogják vissza és korlátozzák.

Plusz valahogy a magyar kultúrába (legalábbis én úgy látom) eléggé bele van ivódva, hogy a kisbabának otthon, de legalábbis belföldön a helye. Bár ez nagyrészt köszönhető a védőnői hálózatnak is. A mi védőnőnk például kicsit meg is botránkozott azon, hogy miért viszünk egy hat hónapos gyereket külföldre, pláne repülővel. Bár azért azt látom, hogy egyre több a bátor szülő, csak nagyon megy a paráztatás az egészségügyi személyzet részéről.

Sok minden másképp működik itt Dániában. Este lefekvés előtt kérdeztem Mort, hogy akarja-e nézni, ahogy Mici fürdik. Erre ő teljesen meglepődött, hogy miért is akarjuk megfürdetni. Mondtam én, hogy mi minden nap fürdetjük. Ezt nem hitte el nekem, mondván, hogy a dán gyerekorvosok egyöntetűen azt javasolják, hogy a gyereket hetente egyszer, de maximum kétszer kell fürdetni kádban. Hát, azért ez nekem elég kevésnek hangzik. Mor azt mondja, hogy régen Dániában is a mindennapos fürdetés volt a policy, de kb 10-15 éve tudományosan bebizonyították, hogy nem tesz jót a baba bőrének és a bőr védekező képességének a mindennapos fürdetés. Mindegy, így legalább megúsztuk a tegnapi fürdetést : )

A másik dolog az, hogy a dán nők fél évet vannak otthon a gyerekkel, ha nagyon akarnak, akkor kérhetnek egy hat hónapos hosszabbítást, de az nagyon ritka. Amikor ezt mesélte Mor, egyből leesett egy kő a szívemről, hogy akkor mégsem vagyok szörnyeteg amikor arra gondolok, hogy nekem már elegem volt az otthonlétből. Jó, persze ehhez az is hozzátartozik, hogy itt nincs verseny a bölcsi és ovihelyekért, meg egyetemeknek, főiskoláknak is van óvodája. Lehet éppen keseregni a népességszám csökkenésén, de ha az állam a minimumot sem teszi meg, akkor változás nem lesz.

Itt Dániában akkor is van ellátás (gyes-szerű), ha még nem volt munkaviszonya az anyukának, míg Magyarországon egy pályakezdő anyuka havi 35ezer forintra jogosult ha még nem dolgozott, legyen akár két egyetemi diplomája. Ezzel otthon az állam tulajdonképpen a teljes fiatal generációt kizárja a gyerekvállalásból, mert ki az a hülye, aki havi 35ezer forintból vállalja a baba (és önmaga) ellátását és inkább a gyerekvállalást választja a pályakezdés helyett? Nem véletlen ezek után, hogy a volt dán középiskolai osztályom már kb. felének gyereke van, a volt magyar osztályomból pedig ha jól számolom, eddig hármunknak. 

De más különbségek is vannak. Mor például teljesen meg volt lepődve azon, hogy pépesítem a kaját. Egyből mondta, hogy inkább adjak Micinek egy kis rugbröd-öt (dán fekete kenyér) leverpostej-jal. Valóban működött a dolog, bár úgy veszem észre, hogy Micikének mindegy, mit adunk a szájába, annyira szeret enni. További érdekesség, hogy akárcsak az USA-ban, Dániában is csak néhány órát maradnak a a nők a kórházban a babával a szülés után. Itt Magyarországgal ellentétben a fejés sem dívik, csak akkor csinálják, ha tejláz fenyeget vagy ha elmennek otthonról és valaki más kell, hogy etesse a gyereket.

Na ennyit a babás vonalról. Ma csak a farm környékén sétáltunk és Allingében, a sziget északi csücskében egy keveset. Ahogy itt ülök a kis netbook előtt eszembe jut, hogy két éve ilyenkor is ugyanezt csináltam, csak éppen Buenos Airesben. Eddig, mióta Mici megszületett, úgy éreztem hogy utazás szempontból egy új korszak kezdődött, és most hosszú évekre el kell, hogy felejtsem az utazós kalandokat. De az az igazság, hogy Mici eddig annyira jól viselte a jövés-menést, hogy egészen vad gondolatok cikáznak a fejemben arról, hogy hova is utazhatnánk így együtt legközelebb...